Just love me - 4. fejezet

 „Tudom, hogy hibát követünk el, de nem érdekelnek a következmények." 

Mit ne mondjak, elég kellemes lehet a szomszédoknak, hogyha egy sikítás ébreszti fel őket reggel fél kilenckor. De nekem sem volt kellemesebb azzal kezdeni a napot, hogy kapásból hideg zuhany zúdul a nyakamba! Szó szerint…

Szokásomhoz híven egy kellemes és meleg zuhanyzással akartam indítani a napot, de ezt szépen keresztbehúzta az a tény, hogy egyáltalán nem volt se kellemes, se meleg. Sőt, kifejezetten hideg volt, s amikor a jeges víz a bőrömhöz ért, én ezt egy dobhártya szaggató sikítással kommentáltam, aminek hatására Iker olyan állapotban rontott át hozzám, mint mikor felébresztik a medvét decemberben a téli álomból. Persze naná, hogy a fürdőbe rohant, rajtam meg naná, hogy nem volt semmi, így a reggeli lefagyást követett még egy megfagyás, amikor csak néztünk egymásra, mint borjú az újkapura.

- Öhm, nem akarsz kimenni? – kérdeztem finoman utalgatva arra, hogy jó lenne, ha nem bámulna majd’ kieső szemekkel, mire kicsit lassan, de vette a lapot.

- Jó, oké… bocs. – azzal kiment, becsukta az ajtót, én pedig gyorsan magamra tekertem egy törölközőt, és úgy mentem ki hozzá. – Mi volt az a sikítás? – kérdezte a nappali közepén állva, miközben feléje sétáltam.

- Mondd, nálad van meleg víz? – kérdeztem ügyet sem vetve a kérdésére, ugyanis nekem az volt a legfontosabb dolog most, hogy le tudjak zuhanyozni, máskülönben egész nap hisztizni fogok, ami pedig senkinek sem lenne jó.

- Van, persze. – kicsit furcsán nézett rám – De ennek mi köze van a sikításhoz? – értetlenkedett tovább.

- Szerinted mennyire kellemes úgy kezdeni a napot, hogy jéghideg víz ömlik a nyakadba?? – tártam szét a karom, majd elindultam a bejárati ajtó irányába – Ezennel birtokba veszem a fürdődet!

- De… - csak intettem neki, majd a törölközőmmel egyetemben átvonultam a szemben lévő lakásba, ami már egy hete a Real Madrid kapusának birtokában állt.

Miután nem találtam egy olyan lakást sem, aminek a bérleti díja az én pénztárcámhoz igazodott volna, feladtam a keresést, ami csupán csak röpke három napomat vette el. Győzött a beletörődés… Éljen! Bár ami azt illeti, annyira nem vészes a dolog, mint képzeltem, és itt van a mostani helyzet is: legalább van hova mennem tusolni. Egyébként sem tudom, hogy mi a fenéért tűnt el tőlem a meleg víz, és ki is fogom verni a hepajt. Az egyedüli elfogadható magyarázat, ami miatt nem fogok kiakadni az az, ha azt mondják, hogy a meleg vizet a szegény gyerekek/családok javára fordítják tök ingyen. Akkor azzal még én sem kötekednék, de így… remélem, tudnak valami épkézláb magyarázattal szolgálni.

Alap dolog, hogy kiélveztem a forró zuhany által nyújtott melegséget, mialatt Iker már a harmadik alkalommal ordibált be nekem kintről, hogy jó lenne, ha végre kijönnék, mert dolga lenne. Nem különösebben foglalkoztam vele, csak folyattam a vizet, és kiélveztem a helyzetet.

Nagyjából húsz perc után voltam hajlandó kifáradni a fürdőből, s újból magam köré csavartam az előbbi törölközőt. Úgy tekeregtem ki a helyiségből, mint a macskák, elégedetten és enyhe felsőbbrendűségi érzettel. Aztán hirtelen megtorpantam. Velem szemben ugyanis már nem csak Casillas állt, hanem egy másik srác is, aki szintén úgy pislogott rám, mint én rá. Nem enyhén meglepetten.

Észrevétlenül végigmértem, és meg kellett állapítanom, hogy egy igen csak jóképű pasival találtam szemben magam, így elmosolyodtam.

- Hali! – köszöntem már jóval bátrabban, mint ahogy kinéztem az elején.

- Sergio, ő itt a mostoha húgom, Patricia. Patri, ő itt a csapattársam, Sergio Ramos. – mutatott be minket egymásnak azonnal Iker, és az volt a vicces, hogy tulajdonképpen ő kínosabban érezte magát, mint én magamat. 

- Örvendek. – nyújtotta a kezét Sergio, és kezet ráztunk. – Szép lábak. – villantott rám egy mosolyt, én meg csak rákacsintottam, és már mentem volna ki, de Casillas még utánam szólt.

- Egyébként tudod, miért nincsen meleg vized?

- Na?

- Mert talán már három hónapja nem fizetted be a számlát! – kicsit tűnt csak dühösnek, így csak megvontam a vállam, mert abban a pillanatban teljesen mással voltam el foglalva, és az a teljesen más meg velem volt elfoglalva.

- Majd megoldom akkor. Na, pá! – azzal kilibegtem a helyiségből át a saját lakásomba. Hát igen, utána még vagy fél órán át vigyorogtam, majd a telefonomért nyúltam, ami abban a pillanatban meg is csörrent.

- Épp téged akartalak hívni. – szóltam bele jókedvűen.

- Akkor jó. És mit szerettél volna? – a vonal túl végéről Petra hangja is elég élénknek tűnt. Na, akkor ez egy jó nap mindkettőnknek.

- Van programod délután? Elmehetnénk valamerre. – mondtam, miközben a hajamat birizgáltam.

- Mit szólnál a Real Madrid edzéséhez? – vigyorgott bele a telefonba, szemeim pedig azonnal felcsillantak. Real Madrid edzés teljes mértékben egyenlő a szomszéd lakásban lévő vendéggel, Sergioval, alias több órán át bámulhatom őt úgy, hogy ne néznének hülyének közben. Tökéletes, Petra imádlak!

- Nagyszerű! – hangom talán egy kicsit túl lelkesen is csengett, mert barátnőm azonnal kiszúrta, hogy nem attól vagyok annyira boldog, hogy láthatok egy fociedzést.

- Ennyire látni akarod Ikert edzés közben?

- Mi?! Dehogyis! – forgattam a szemeimet, s rá kellett jönnöm, hogy az edzés nem csupán csak Ramosszal egyenlő. – Majd élőben elmesélem. – legyintettem csak, majd megbeszéltük, hogy Petra eljön értem délután, és akkor majd együtt megyünk Valdebebasba. Bár fogalmam sincs, mivel…

- Azt nem mondtad, hogy első osztályú fuvarunk lesz. – hajoltam előre a két első ülés között Mesut Özil autójában, miközben éppen a Real edzésére tartottunk. Hát igen, nem kicsit lepődtem meg, amikor Petra becsöngetett, mellette pedig a német-török srác állt, és én már nagyban vigyorogtam, mikor lefelé menet oldalba szúrt nem is kicsit. Ezzel akarta jelezni, hogy nem, továbbra sincs semmi, szóval üljek el a seggemen. Mintha az olyan könnyű lenne, amikor ilyen egyértelműek a dolgok… Alapszabály, barátság sosincs fiú és lány között bárki bármit állít. Legfeljebb csak nagyon jóban lehetnek.

A tízes számú játékos csak mosolygott a vezetőülésen, Petra meg vagy kifele bámult, vagy a lábát lesegette, így nem telt túl eseménydúsan az út, ráadásul így nem is tudtam valami sokat beszélni barátnőmmel. Azért annyira nem vagyok jóban máris Özillel, hogy rögtön a tudtára adjam, miért is jöttem el tulajdonképpen. Amúgy is, a végén még téves következtetéseket vonna le.

- Szóóval hova is kell mennünk? – szálltam ki nyújtózkodva a kocsiból, mikor megérkeztünk. – Bocsi, csak nem vagyok túl ismeretes ezen a környéken. – vontam meg a vállam, mikor Mesut furcsán pislogva rám nézett. Na ja, ahhoz képest, hogy Casillasszal egy családhoz tartozunk, még életemben nem voltam kint az edzésén, meccsre is talán kétszer ha kimentem.

- Mit szólnátok egy látogatáshoz az öltözőben? – kérdezte mosolyogva, én pedig nem mutattam ki, de legbelül szinte ugrándoztam, de aztán csak szolidan követtem a többieket.

Ahogy elnéztem az előttem haladó két egyént, tényleg olyanok voltak, mint akiket egybe teremtettek, csak hát a drága szentjeim erre nem igazán akartak rájönni maguktól.

Mikor az öltöző ajtajához értünk, Özil egy pillanatra megállított minket, majd körbenézett, kinyitotta az ajtót, ott is benézett, aztán pedig intett, hogy mehetünk. Petrával együtt mindketten úgy néztünk rá, mint valami idiótára, majd csak megvontuk a vállunkat, és követtük.

- Jól van, csak Mou nem biztos, hogy örülne, ha itt találna titeket. – magyarázta. Ez tényleg olyan lökött, mint Petra. - Srácok, hoztam valakiket. – jelentette be, barátnőm pedig mosolyogva állt mellette, de az én tekintetem valaki máson állapodott meg.

- Hali! – intettem oda a többieknek, majd lassan eloldalaztam a célpontomhoz. A csapat addig úgy is Petrával volt elfoglalva. – Szép felsőtest. – mosolyogtam rá az illetőre, aki éppen akkor vette le a felsőjét. Megszólalásomra hirtelen felnézett, de mikor meglátott, ő is mosolyogni kezdett.

- Nocsak, a szép lábú. – vigyorgott, én pedig levágódtam melléje.

- Van ám nevem is. – dugtam ki a nyelvem.

- Tudom, Patri. – nézett rám, én meg majdnem elolvadtam attól a pillantástól. Ráadásul Sergio tényleg tudta a nevemet. Komolyan, eddig a legtöbb pasi mindig valami totál mást jegyzett meg, de a nevemet alig egy páran. Mintha az nem lenne annyira fontos, mint a szemem, vagy a mellem.

- Hogy-hogy itt vagytok?

- Petrát Mesut hívta, hogy jöjjön ki az edzésre, Petra meg engem hívott, hogy tartsak vele, így idekerültünk. – magyaráztam teljesen úgy, mintha csak valami régi ismerősök lennénk. Az sem zavart, hogy mellettem Sergio póló nélkül üldögélt, sőt, kifejezetten kellemes látványt nyújtott.

- Most, hogy a barátnődet kifaggattuk, te jössz. – gyűltek körém egyszerre vagy tízen, és hirtelen a levegő is kevesebb lett körülöttem.

- Oké. Mit akartok tudni? – tártam szét a karom lazán, miközben lábaimat keresztbe vetettem, s közben láttam azt is, hogy Özil meg Petra kimennek a helyiségből. Hogy hova mentek? Jó kérdés.

- Neved, címed, telefonszámod, családi állapotod. – sorolta el azt hiszem Benzema, a többiek meg csak felröhögtek, és igazság szerint ez még nekem is mosolyt csalt az arcomra.

- Patricia vagyok, Madridban lakok, igen, van telefonszámom, és a családi állapotom pedig… - észrevétlenül oldalra sandítottam, mert Sergio is felkapta a fejét erre – egyedülálló. – erre többen is felélénkültek, de én csak nevettem rajtuk. Végtére is, jópofa kis táraság ez, s utána még egy halom kérdéssel árasztottak el.

A mókának az edző vetett véget, aki mikor meglátott engem, nézett egy nagyot, ráadásul közben Özilt ráncigálta befelé. Az én fejemet nem üvöltötte le, miután illedelmesen bemutatkoztam, meg hasonlók, sőt, egész normális volt velem, de ezek után arra kért, hagyjam el az öltözőt, mert a fiúkkal van egy kis dolga. Nos, a lelátóról is hallottam még a kiabálást, meg hogy büntetés, majd csak leültem Petra mellé, és vele együtt nevettem. A török-német srácot Mourinho előle ragadta el.

Az edzés érdekes volt… vagyis egy ember teljesen az volt, a többiekre már nem igazán figyeltem, csupán csak az tűnt fel, hogy a közelünkben ül egy csaj, aki néha-néha nem túl kellemes pillantásokat vet Petra felé.

- Ismered? – fordultam felé a végére, mert már engem idegesített a drága.

- Nem. Vagyis csak látásból. – mondta, de nem hangzott valami lelkesnek, így nem firtattam a dolgot. Majd elmondja, ha akarja, különben is vége lett az edzésnek, így már álltunk is fel, hogy kimenjünk.

Kint még ácsorogtunk egy kicsit, ugyanis hazafelé is Özil szolgáltatta nekünk a fuvart, és hát mit ne mondjak, a fiúk nem igazán öltöztek gyorsan.

Aztán egyszer csak felbukkant az a csaj is korábbról, ráadásul pont felénk tartott. Ezek után következett a nagyobb csorda vonulása, mert a csapat is kezdett kiszállingózni az öltözőből, Sergio ráadásul mosolyogva integetett nekem, mellette meg Iker ment. Visszaintettem, de abban a pillanatban egy másik személy ugrott be a képbe, amitől kicsit megugrottam, de aztán kérdőn néztem az illetőre.

- Az jutott eszembe, hogy egyébként te nem Iker barátnője voltál? – lefagyva meredtem Arbeolára, közben pedig az a bizonyos csaj is megérkezett Petrához.

Just love me - 3. fejezet

„Ha majd már csak a gépek tartanak életben, kérlek, húzd ki őket!"

Nem tudtam túl sok segítséggel szolgálni Patrinak, igazság szerint én majdhogynem támogattam volna az ötletet. Ez valami égi jel lehet kábé, hogy a múltbéli dolgok ellenére Iker most mégis figyelni akar rá, és Patriciának inkább örülnie kéne. Most esélyük van egy kicsit helyrerázni a dolgokat, leülni és megbeszélni. Én a helyében kapnék az alkalmon.

- Na, megyek. Dolgom van délután. – álltam fel végül, mikor már vagy másfél órán át nem jutottunk semmire, én pedig még ebédelni is akartam otthon, plusz jó lett volna, ha nem öt perc alatt kellene elkészülnöm.

- Hova mész? – kérdezte Patricia, miközben én a cuccaimat rakosgattam össze.

- Mesuttal megyünk el valamerre. Tudod, régen találkoztunk már.

- Aha, persze. Többet látok én bennetek. – csóválta a fejét barátnőm, de én csak legyintettem egyet és elköszöntem tőle.

Túl sokat képzel bele ebbe az egészbe, Mes és én csupán csak nagyon jó barátok vagyunk, s a tegnapi nap alkalmával megadta a számát, hogy találkozzunk. Mesut és én? Miért jönnénk mi össze?

Na, erre a kérdésre az a gonoszka hang is megszólalt, s visszakérdezett: miért ne? Hirtelen nem tudtam mit válaszolni a saját kis gonoszkás belső hangomnak, de végül csak megállapodtam magammal abban, hogy azért nem, mert mi barátok vagyunk, amit pedig kár lenne elrontani.

- Hé, Petra! – majdnem sikeresen elgyalultam Ikert, de szerencsére ő nem volt annyira elmerülve a gondolataiban, mint én. Körülbelül, mint a homály, úgy közlekedtem a lépcsőházban.

- Oh, szia, Iker! – mosolyodtam el – Hallottam költözöl.

- Nagyon kiborult? – vigyorodott el, miközben letette a tányérokkal teli dobozt a földre. Huh, tényleg jó, hogy nem mentem neki.

- Majd lenyugszik, úgy is tudod, milyen. De inkább azt áruld el, hogy mi ez a hirtelen váltás? – néztem mélyen a szemébe, mert mint Patri legjobb barátnője jogom van tudni, hogy mégis milyen tervei vannak vele.

- Hát, tegnap, amikor láttam, hogy mégis mi lett vele, elgondolkoztam, hogyan is jutott el idáig, és hogy nem ez lenne a helyes, mert benne sokkal több van. – vonta meg a vállát.

- És mi van a három évvel ezelőtt történtekkel? – Igen, tudtam, hogy mi volt akkor. Patricia elmesélt nekem minden egyes részletet, ráadásul talán olyanokról is tudtam, amikről Iker sem.

- El akarom felejteni, és megbeszélni vele. Már három éve volt, és hülyeség volt úgy összevesznünk. – magyarázta, én pedig hittem neki. Nem tartottam túl valószínűleg, hogy Casillas hazudna nekem, ő nem az a fajta. Ráadásul szerintem ő tényleg ki akart békülni Patrival.

- Ó basszus, ha ez így megy tovább, elkések! – kiáltottam fel, és bocsánatkérően Ikerre néztem – Ne haragudj, de most mennem kell. Sok sikert! Szia! – azzal már léptem is ki az ajtón.

Sietős léptekkel szeltem az utcákat, amikor is hirtelen csörgött a telefonom. Nem akartam felvenni, de aztán megláttam a kijelzőn Mesut nevét, és megtorpantam. Vajon le akarja mondani?

- Hali! Mizu? – szóltam bele talán kicsit egykedvűen, hiszen azt hittem, hogy nem jön össze ma a találkozó, én pedig már teljesen beleéltem magamat, hogy végre találkozunk, és leülhetünk kicsit beszélgetni.

- Szia! Csak azért hívlak, hogy gond lenne-e, ha előbb találkoznánk? Már végeztem, és akár meghívlak egy ebédre is. – szemeim azonnal felcsillantak – nem, nem az ingyen kaja hallataára, bár azért az sem jött rosszul a pénztárcámnak –, s újból elindultam. Szerintem sokan hülyének néztek, mert nem bírtam megállni vigyorgás nélkül a dolgot.

- Benne vagyok, csak még nem vagyok otthon. Kábé öt perc múlva érek haza.

- Akkor ott várlak. – vágta rá azonnal, mire kicsit meglepődtem azért.

- Izé… oké. De azt sem tudod, hol lakok.

- Hm, tényleg. Akkor hol is laksz? – elnevettem magam a szituáción, majd miután lediktáltam neki a címet, kicsit sietősebbre fogtam a sétát, mert tulajdonképpen az az öt perc az tíz perc volt. Igazából jó lett volna, ha Mes egy kicsit késik is, mert a hajam az kész katasztrófa volt, és ugyan nem néztem tükörbe, de volt róla némi sejtésem, hogy milyen lehet az arcom. Enyhén fáradt? Ugyan!

Csakhogy nem volt szerencsém. Mikor a házhoz értem, az épület előtti parkolóban már egy igencsak feltűnő Ferrari állt, amit nem is egy ember bámult meg. Komolyan ennél jobban már nem is vegyülhetett volna el.

- Feltűnési viszketegséged van? – nyitottam ki az anyós ülésnél lévő ajtót, Özil pedig csak pislogott rám párat. Csak a szemeimet forgattam. – Hagyjuk.

- Van még egy Audim is, ha akarod elmehetünk elhozni azt. – jelentette ki, de csak egy újbóli fejcsóválást kapott válaszul, így még nem indította el a motort, hanem rám nézett – Különben sem én nézek ki úgy, mint egy másnapos zombi. – azzal fogta, és csak úgy össze merte kócolni a hajam.

- Ne már! Cseszd meg! – játszottam a megharagudottat, és inkább kifelé kezdtem el bámulni, miközben Mesut kitolatott, és elindultunk. Nem volt idegen számomra a luxus kocsi fogalma, hiszen ha valakinek az apja sportorvos a német válogatottnál, akkor ő maga sem egyszer tapasztalhatta már a drága autók ülésit a kicsiny feneke alatt, de valahogy én mégis jobban preferáltam a gyaloglást, vagy a tömegközlekedést. Olyankor csak simán bedugtam a fülembe a fülhallgatót, és elvoltam a saját gondolataimmal. Nagyon szerettem úgy utazni.

- Nem is vagy kíváncsi, hova megyünk? – kérdezte Özil úgy nagyjából az út felénél, mert én még mindig makacsul tartottam a némasági fogadalmamat.

- Ha olyan helyre, ahova az öltözékem sem megfelelő, akkor fordulhatsz is vissza, mert én aztán nem égetem magam. – jelentettem ki, de ő nem értette, hogy mire fel ez a mondat. Igazából még én sem nagyon tudtam, hogy miért történt ez a hirtelen váltás, de a Ferrariban ülve valahogy úgy éreztem, hogy biztos jó-e ez így. Hiszen egészen idáig teljesen el voltam ragadtatva, hogy végre megint találkoztunk Mesuttal, de most valahogy felmerült bennem az, hogy én mit is akarok ezzel. Ennyi idő után ott lehet-e folytatni egy barátságot, ahol régen? Vagy egyáltalán ő hogy is gondolja?

- Szerintem egész csinos vagy. – közölte lazán, és szerencse, hogy el voltam fordulva, mert az arcom egyből vörösödni kezdett. Ez meg milyen kijelentés volt? – Oké, hogy a hajad hasonlít a szénakazalra, de az is túlélhető. – Na, ennyit a bókról… komolyan, a pasik sosem tudják, hogy mikor elég? Vagy, hogy mi esik jól?

Öz kijelentésére onnantól kezdve végig azon voltam, hogy rendbe szedjem a hajamat, és mikor megérkeztünk, kissé tátva maradt a szám.

- Tényleg, Mesut? Egy ilyen hely? Itt a desszert is egy heti fizetésembe kerül! – fulladoztam, ő viszont csak legyintett. Ilyen étterem közelében azóta nem jártam, mióta eljöttem otthonról, ugyanis az egyetem kezdetekor apáék kijelentették, hogy itt az ideje megtanulni egyedül gondoskodni magamról. Az egyetemet fizetik, de a többit már nekem kell elintéznem.

- Mondtam, hogy meghívlak, nem? Na, gyere! – azzal kiszállt mosolyogva, majd kinyitotta nekem az ajtót, és kirángatott a kocsijából, mert én még mindig le voltam fagyva. Úgy kellett betuszkolnia az étterembe, majd mikor a pincér odavezetett az asztalunkhoz, továbbra is csak pislogtam, és nem enyhén éreztem magam zavarban.

- Ne legyél már ilyen! Azt a Petrát akarom látni, akit anno ismertem. – húzta fel a szemöldökét Mesut, s nyeltem egyet. A régi Petra… nos, nem tudom, neki mi a régi, de vannak dolgok, amik változnak. Van, aminek változnia kell. – Különben is, fel sem tűnt neked, hogy más lett a hajam? – túrt bele rövid frizurájába, és végre én is elnevettem magamat.

- Miután kiposztoltad Facebookra, Twittere, ezt pedig még megosztotta a Real Madrid oldala és a német válogatott oldala is, csodálkozol, hogy képtelen vagyok meglepődni? – nevettem, mire ezúttal ő vágta be a harcidurcit.

- Azért nem kell ennyire köcsögnek lenni.

- Nyugi már! – sóhajtottam megadóan, miközben lerakták elénk a két pohár narancslevet, majd miután a pincér elment, mosolyogva ránéztem Mesutra – Egyébként jól áll. Nekem legalábbis jobban tetszik.

Mire kijött a rendelésünk eléggé sikerült feloldódnom, és tényleg úgy éreztem magam, mintha visszacsöppentem volna a régi szép időkbe, amikor még semmi probléma nem volt, csak éltem, mint hal a vízben apu nem csekély fizetésének köszönhetően. A suliban is csak azért akart mindenki velem barátkozni, mert, hogy hú, de menő az apám, egyedül Özil mellett éreztem úgy, hogy őt ez egyáltalán nem érdekli. És hát ez így is volt.

- Na, és mondd csak, barátnő téren hogy állsz? – vetettem fel hirtelen a témát valami megmagyarázhatatlan okból. Fogalmam sincs, miért akartam ezt tudni, egyszerűen csak kicsúszott a számon a kérdés.

- Hát… őőő… izé… - nos, itt már tudtam, mi lesz ebből, hiszen nagyon is jól ismertem a tízes számú játékost, így csak mosolyogtam. Vagyis próbáltam. – Van egy lány, akivel ismertségi szinten állunk, de hát tudod… izé… nekem sohasem mentek ezek a dolgok, és fogalmam sincs, hogyan tovább. – nyögte ki, és közben fokozatosan elvörösödött, így irtó cuki képet festett. Nevethetnékem támadt volna, csakhogy valahogyan ez egy kicsit rosszul érintett. Pedig én érthetően kifejtettem saját magamnak, hogy nem akarok tőle semmit. De akkor most miéért?

- Értem. – bólintottam, majd gondolkozni kezdtem Mesut könyörgő szemeinek hatására. Próbáltam jó képet vágni ehhez az egészhez, és egészen az ebéd végéig azt ecseteltem neki, hogy hova vigye, mit vigyen meg hasonlók. Hát igen, ő sosem volt az a Ronaldo fajta, aki csak úgy lazán bárkit leszólít bármikor. Nem. Mes azok közé a srácok közé tartozott mindig is, akiknek hatalmas humorérzékük volt, folyton viccelődtek, meg még ki tudja mit műveltek, de ha a csajok kerültek szóba, akkor egyből bizonytalanná vált alattuk a talaj. Ezt valahogy sosem tudtam megszokni, és a mai napig mosolyt csal az arcomra, ha visszaemlékezek az összes szerencsétlenkedésére.

Özil valóban kifizette az én részemet is, de megígértettem vele, hogy ezért valamikor én hívom meg valahova, de ő csak mosolyogva leintett, hogy maradjak már el, így mérgelődve vonultam a kocsihoz, és ültem be.

- Tényleg, azt nem is mondtad, bátyád hogy van? – kérdezte egyszerűen, bennem pedig megfagyott a vér. Igen, sikerült rátapintania egy pontra, amiről nem igazán szerettem beszélni, és amitől a hideg futkosott a hátamon.

- Ő… nos, ő három hónapja meghalt. – közöltem kiszáradt torokkal, és csak a térdemet bámultam. Keserűen elmosolyodtam, miközben könnyek szöktek a szemembe, pedig nem is akartam sírni. – Tudod, mennyire imádta a munkáját, meg az összes ilyen tengeri állatkáját. Három hónapja Ausztráliába ment, hogy azokat a halálos medúzákat tanulmányozza, és az egyik megcsípte. Nem volt elég elővigyázatos, és már nem tudtak rajta segíteni, így a kórházban meghalt.

- Sajnálom! – Mes a vállamra helyezte kezét, de csak felnéztem rá, és megpróbáltam mosolyogni.

- Neki a tenger volt a mindene, folyton azt hajtogatta, hogy ott akar meghalni. Most teljesült a kívánsága. – vontam meg a vállam, majd lassan elindultunk.

Ismét csak az ablakon bámultam kifelé, és Mesut is vette a lapot, hogy ezt nem kéne firtatni, így ő is csendben maradt, amíg meg nem érkeztünk hozzám.

- Örülök, hogy találkoztunk! – kezdte a búcsúzkodást – Köszönöm a segítséget! Esetleg, ha van kedved, párszor lenézhetnél hozzánk az edzésre, a többiek is biztos szívesen megismernének meg én is örülnék neki. – mosolyogott rám, én pedig szintén viszonoztam.

- Oké, ez jó ötlet. Majd akkor még beszélünk! – adtam neki két puszit, majd kiszálltam az autóból, és vegyes érzelmekkel mentem haza. Hát, ez érdekes volt. Egyáltalán mi van velem?!