Tami
- José, a francba már! Eressz ki! Nem hallod?- ütöttem az ajtót, de miután percek múlva sem kaptam választ az ajtónak fordítva hátamat a földre csúsztam. Beletúrtam a hajamba, s közben azon gondolkoztam, hogy vajon mit kéne tenni. Én nem fogok itt maradni, hosszabb ideig meg fogok fulladni ebben az öltözőben. Szoktak itt takarítani egyáltalán?!
- Te meg mit mosolyogsz?- néztem rá Mesutra, aki a saját szekrénye előtt ücsörögve engem nézett és mosolygott.
- Áh, semmit. Csupán vicces, hogy már egy helyiségben sem bírsz megmaradni velem. Látom ennyit ért neked ez a fél év.- vetette a szememre, mire gúnyosan elmosolyodtam, vagy valami olyasmit csináltam.
- Ha akarsz, te maradhatsz, vagy talán beszélni akarsz róla? Mert ha jól emlékszem pont te voltál az, aki azt mondta, hogy hagyjuk ezt az egészet.- feleltem és kihívóan rápillantottam, mire elfordította a fejét. Győztes ábrázattal álltam fel, s körbenéztem, hátha találok valami kiutat innét, miközben Özil csak összefont karral üldögélt nem is pillantva rám. Ha így állunk… nekem végül is mindegy.
Annyira ideges voltam Joséra, hogy ezt tette velem, hogy ha előttem állt volna simán le tudtam volna ütni. Hogy jutott ez egyáltalán az eszébe?! És apa ebbe hogy mehetett bele?!
Idegesen járkáltam fel-alá, nem voltam képes belenyugodni abba a tudatba, hogy én most rá vagyok bízva az öcsém akaratára.
- Abbahagynád?- szólt be megint Özil, de nem hagytam abba, csak a szememet forgattam. Mikor lett ennyire utálatos?
- Idegesít?- néztem rá egy pillanatra, de többre nem is méltattam. Ha ő így, akkor én úgy.
- Szerinted?- nem volt túl értelmes beszélgetés, de én csak megrántottam a vállam, és nem álltam le.
- Oké.- azt várta, hogy leüljek, de én már csak dacból sem akartam a kedvében járni. Miért legyek kedves hozzá, ha ő sem hajlandó rá? Bár valójában nagyon is fájt legbelül, hogy így viselkedik velem, de hátha egy kis idő után lenyugszik, addig pedig nem fogok összetörni előtte. Nem szabad azt látnia rajtam, hogy feladtam, hiszen lehet, hogy akkor majd azt hiszi, nem szeretem eléggé ahhoz, hogy tovább kitartsak. Ezt pedig nem akarom.
Hirtelen megcsörrent a telefonom, én pedig reményteljes arccal kaptam elő, mert abban bíztam, hogy ezzel majd kiszabadulhatok.
- Apa!- szóltam bele örömittas mosollyal, apu meg nem kicsit nézhetett hülyének.
- Bocs, hogy kereslek, csak azt akartam kérdezni, hogy merre jársz, mert az edzés folyamán eltűntél.- mondta, én meg amolyan „akkor most elmondom neki, ő meg szépen kivisz innen” arccal feleltem.
- Jelen pillanatban a srácok öltözőjében vagyok, mert José bezárt ide Mesuttal, hogy beszéljük meg a dolgokat.- hadonásztam, de ő ezt úgy sem láthatta.
- Hm.. ez nem is rossz ötlet, sok sikert!- azzal lerakta, én meg meredten bámultam a készüléket, aminek a kijelzője nem is olyan rég még világított.
- Várj! Apa!- de már nem hallhatta. Összetörten ácsorogtam a terem közepén, amikor Özil kezdett el megint cseszegetni.
- Na, mi van, Mou is az én pártomat fogja?- gyilkos tekintettel fordultam feléje, egy pillanatig csak néztem rá, aztán felnevettem.
- Te tényleg nem vagy képes felfogni, hogy csak egy csók volt és nem jelentett az nekem semmit, igaz?- gúnyos mosollyal csóváltam a fejemet.
- Talán azért, mert ha én megcsókolok valakit, akkor azt azért teszem, mert az illetőt szeretem. Szóval most vagy szereted Torrest, vagy csak szimplán hülyíted őt is és engem is.- kezdett betelni a pohát. Elegem volt már a sértegetéseiből, amik igenis, hogy fájtak. Azt hiszem ez hozta ki belőlem azt is, amit ezek után a fejéhez vágtam.
- Ó bocsánat, de az mennyivel jobb, hogy ha van egy csaj, aki tetszik, és akivel össze akarnál jönni, de azért, hogy az apja nehogy megutáljon és kirakjon a csapatból te inkább egy másik libával megjelensz, sőt talán még meg is dugod?! Közben pedig a lányt megbántod, de azért még neked áll feljebb, mikor egy másik srác megcsókolja. Szerinted ez kellemesebb viselkedés? Mert akkor szerintem átértékelhetnél néhány dolgot, mert el vagy tévedve!- üvöltöztem, s a végére már a könnyeim patakokban folytak le az arcomon.
Mesut egy pillanatig csak bámult rám, de nem tudott semmit sem mondani, így csak némán a falat kezdte el pásztázni. Én csak sóhajtottam egy nagyot és szemeimet törölgetve hátat fordítottam neki. Csináljon, amit akar!
José
A büféből visszaérve egy hatalmas szendviccsel a kezemben odaálltam az ajtóhoz és hallgatózni kezdtem. Üvöltözés hangja szűrődött ki, így megrántottam a vállam és leültem az egyik székre. Jót fog tenni nekik ez a beszélgetés! Azt hiszem. De, ha ez összejön, akkor talán elmehetnék párterapeutának, tök jól megélnék belőle.
- Szia! Te mit csinálsz itt?- kérdezte hirtelen egy hang, mire felnéztem és Kakát pillantottam meg.
- Szia! Hát bezártam Tamit és Mesutot az öltözőbe, hogy beszéljék meg a dolgaikat.- magyaráztam úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne és nagyot haraptam a szendvicsből.
- Aha. Szóval akkor nem mehetek be, igaz?- mosolygott, én meg szintén mosolyogva megráztam a fejemet.
- Nem igazán. Mert mi kéne?- kérdeztem.
- Valamit bent hagytam.
- Hát majd meglesz, ha kiengedtem őket. De tudod, mit csinálhatsz? Meghívhatsz mondjuk egy sörre.- vigyorogtam, de ő csak a fejét csóválta.
- Apád tudja, hogy a 15 éves fia enyhén alkoholista?
- Alkoholista? Ugyan máár. Egyébként nem igazán, de nem is kell megtudnia. Viszont mit szólsz az ötlethez?- álltam fel, mert tudtam, hogy belemegy. Kaká jó fej volt, mint ahogy a csapat többi tagja is, és soha nem köptek volna be apának.
- Na, jól van, gyere!- azzal kimentünk kettesben hagyva továbbra is Matildet és Özilt.
Tami
Kezdett unalmassá válni ez az egész és azt hiszem én komolyan ott tartottam, hogy felvágom az ereimet, amikor felpillantva megláttam egy ablakot. Elsőnek nem az jutott eszembe, hogy ott ki tudnék mászni, ugyanis az ablak előtt José sétálgatott vidáman Kaká mellett. Falfehéren néztem őket, amint mennek el, de hirtelen észbe kaptam.
- José hova mész? Nem hallod?! Gyere vissza most azonnal, mi lesz velünk, ha te most elmész?- kiabáltam, de nem figyelt rám, pedig nagyon is hallotta az egészet. Láttam egy pillanatra az arcát és mosolygott, de ha kijutok innen én esküszöm, megverem. Hogy lehet ennyire szemét?!
Erre már Mesut is felkapta a fejét, s felpattant a helyéről, hiszen nem csak én voltam abban a veszélyben, hogy itt maradok bezárva, hanem ő is. Ekkor hirtelen felindulásból felléptem a padra, majd valahogy a szekrények segítségével próbálkoztam elérni az ablakot.
- Matilde! Mit művelsz? Gyere le, bajod eshet, vagy a babának!- Özil akart leszedni, de nem járt sikerrel, én meg nem szólva hozzá egy szót sem másztam tovább. Az volt a fejemben, hogy már pedig én csak azért is kijutok onnan, nem érdekel.
Ez nem is lett volna baj, csakhogy abban a pillanatban egy hatalmas pók futott el a kezem mellett, aminek következtében megcsúsztam és hirtelen hátrafele kezdtem zuhanni.
Özil
Enyhe szívrohamot kapva léptem Tami alá és kaptam el tökéletes időzítéssel. Ha csak egy pillanattal is később ugrottam volna oda, már rég a mentőket kéne hívnom.
- Mit csinálsz, te idióta?- nem sértegettem, hangomban az aggódás csengett. Egy pillanatra azt hittem, hogy leesik, de azt nem lettem volna képes végignézni. Akkor azt hiszem tényleg örökre elátkoztam volna magam.
- Jól vagyok, csak tegyél le!- utasítgatott a tőle megszokott határozottsággal, én pedig engedelmeskedtem és leraktam, de éreztem, ahogy remeg az egész teste. Nem normális az biztos, de valamiért mégis szeretem, még ha meg is bántott. De egyszerűen ez az eset olyan mélyen érintett, hogy még nem voltam képes megbocsátani neki talán eddig a pillanatig. Mert ahogy így ránéztem, összeszorult a szívem, hogy mennyire is hiányzik és hogy mennyire szüksége van rám. Főleg, hogy itt van még a baba is.
- Tényleg el akarod vetetni a babát?- kérdeztem halkan, miközben a padon ülve a földet bámultam. Ő velem szemben ült a falnak döntve hátát.
- Igen, mert egyedül nem tudnám felnevelni. De ez téged úgy sem érdekel, nem?- nézett rám, mire én is felemeltem a fejemet. Egy pillanatra elgondolkoztam, majd lassan felállva a helyemről odasétáltam elé és leguggoltam, hogy egy vonalban legyen a szemünk.
- Dehogynem érdekel. Mindig is érdekelni fog, hiszen ő az én gyerekem és te is mindig érdekelni fogsz, mert szeretlek, és nem hagylak egyedül.- az álla alá nyúltam, megemeltem a fejét, így a szemembe nézett, majd megcsókoltam. Karjait nyakam köré fonta, miközben visszacsókolt hosszan és szenvedélyesen, mintha csak ez lenne az első csókunk. Magamhoz öleltem és soha többé nem akartam elengedni. Tudtam, hogy ő az igazi, az egyetlen ember, aki mellett igazán boldog lehetek.
Csak akkor húzódtunk el egymástól, mikor már levegő híján voltunk, s homlokomat homlokának döntve elmerültem a kék szempárban.
- Ne haragudj!- suttogtam, mire könnyes szemmel megrázta a fejét, magához húzott, és ismét elmerültünk egymás csókjainak édes ízében.
Szia!
VálaszTörlésJosé ötlete csak bejött, bírom a srácot nagyon! Tudtam, hogy Mou nem fogja kiengedni Tamit, még jóóó! :-)
De szent a béke és ez a lényeg! A kérdés az, hogy meddig??!!!
Siess a folytatással nagyon várom!
Pusza:
Brigi