Dear Diary - 17. fejezet

„Szóval ugye a csapat előtt kiderült minden, és ezek után az lett a legfőbb dolgom, hogy azon aggódjak, nehogy előbb újságolják el Sergionak, mint mi. Most már úgy is romba dőlt az a tervem, hogy még egy hetet várjunk, mert ez a titok nem bírna ki még ennyi időt. De persze a kedves, nagybetűs Élet ismét közbeszólt.”

- Srácok, hagyjátok már őket! Kis levegőt nekik! – Kaká meg Sami próbált meg minket megszabadítatni a többiektől, s mikor egy kis utat láttam a szabadulásomhoz, gyorsan átmentem az én szobámba elbújva a kíváncsi, pletykára éhes csapattagoktól. Levágtam magam az ágyra, és hanyatt dőltem. Legszívesebben sikítozni akartam volna, de mivel ez egy szálloda, ezért elfojtottam ezt a kényszert.

- Ne haragudj! – összerezzentem a váratlan látogatótól, s eszembe jutott, hogy én hülye nem zártam be a szobát. Felültem, és velem szemben Gonzalot pillantottam meg.

- Nincs gond. Nem tudhattad, hogy titok. – nem tudtam haragudni rá, csak hát az tény, hogy nem jött jól, de nincs mit tenni. Ezt nem lehet már visszacsinálni.

- De sejthettem volna. Nem véletlenül nem mutatkoztatok így idáig. – jó érzés volt, hogy ő azért nagyjából megérti a dolgot.

- Mindegy. Ezzel csak előrébb jött az időpontja, hogy Serginek elmondjuk.

- Mert nem tudja? – csodálkozott Higu, én meg megráztam a fejem – Uh. Ja, amúgy eszembe jutott, hogy én mit akartam, mikor bementem. – azzal elővett egy újságot, és odaadta nekem. Nem hittem a szememnek. A címlapon, nem volt más, mint a nővérem és egy csávó, de ahogy közelebbről megnéztem a pasiban Danielt véltem felfedezni. Ez meg vajon mi lehet?

- Te mi tudsz erről? Csak mert ugye Nando a csapatunk tagja, és ha bármi olyan van, jó lenne, ha tudnánk róla. Okulva a maiból. – vigyorodott el, én pedig ránéztem.

- Hát Dan elvileg a legjobb barátja, csak hát ezek a fotók igencsak érdekesek. De mindjárt felhívom Mirjamot. – azzal felálltam, s már nyúltam is a mobilomért. Gonza csak nézett, és velem együtt visszafojtott levegővel várta, hogy végre felvegye Miri a telefont.

Mirjam

Egész korán felébredtem, így már reggeltől kezdve a konyhában tevékenykedtem, s folyton-folyvást a mobilomat néztem, hátha jön egy hívás Fernandotól. Jól éreztem magam Ninával, de azért már hiányzott Nando, hiányzott az, hogy újra megölelhessem, és mellette ébredjek, mikor fáradtan elalszok a karjai között.

Éppen az asztalnál ültem, mikor lopva megint a kijelzőre pillantottam, s az hirtelen felvillant. A szívem dobbant egyet, és már vettem is fel, de nem az a hang szólt bele, akit vártam, és nem is volt olyan boldog, mint amire készültem.

- Hogy telt az estéd? – kérdezte Nina semmi köszönés nélkül, én viszont nem értettem ezt a számonkérő stílust.

- Jól. Daniellel mentem el egy kicsit beszélgetni.

- Aha. Tudom. És azt is, hogy te nem olyan vagy, aki megcsalná Torrest, de mégis meg kell kérdeznem, hogy ugye nem? – hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, hogy hát ez meg mi. Soha nem tennék ilyet!

- Persze, hogy nem! Honnét veszel ilyen hülyeségeket? – csattantam fel, és idegesen bámultam az asztalt.

- Csak nézd meg a kedvenc újságod. Vagyis most már szerintem csak a volt kedvenc újságod. – válaszolta, én meg gyorsan lesiettem a telefonnal a kezemben a ház előtt lévő újságoshoz, és a kezembe vettem egy példányt, de majdnem eldobtam a mobilomat. Hát ez meg mi a jó élet?!

Gyorsan elolvastam a cikk elejét, aztán visszaraktam az újságot, és visszasiettem a házba. Nem tudtam leülni a hátsómra, csak fel-alá járkáltam, miközben Ninának szitkozódtam.

- Ezek mit képzelnek?! Tuti, hogy ők is látták, hogy csak egy puszi volt, csak aztán a képen direkt úgy tűnik, hogy nem! Wáh! Mit fog ehhez szólni Nando? Azt fogja hinni, hogy tényleg megcsalom.

- Ha ismer, akkor hinni fog neked, és bízik benned. Minden rendben lesz. – bíztatott a húgom, de hiába tudtam, hogy ha ez így van, akkor nem lesz gond, mégis bennem volt a félelem – Viszont most mennem kell, majd este az évzáró után megyünk haza. Kitartást! – azzal letette, én pedig lezuhantam a kanapéra a mobilt szorongatva. Mégis mire jó ez nekik? Miért akarják tönkretenni a kapcsolatunkat?

Magamban őrlődtem, mikor újra megcsörrent a telefon, és összeugrott a gyomrom.

- Szia! – szóltam bele halkan, és próbáltam mosolyogni. Talán még nem olvasta, vagy jól fogja viselni.

- Szia! – hangjából egyelőre semmit nem tudtam még leszűrni, így csak hallgattam. Ahogy ő is. Kellemetlen csend állt be közöttünk, amit én törtem meg először.

- Láttad? – újbóli hallgatás a vonal túl végéről, így sejthettem a választ – Ezek szerint igen. Most akartalak hívni miatta, és hidd el, ez egyáltalán nem így van. Csak szimplán találkoztam Daniellel, és azok a képek csak pillanatfotók, semmi csók nem volt, csupán puszi az arcára. – magyaráztam, miközben megállíthatatlanul gesztikuláltam, még ha ő ezt nem is látta.

- Tudom, milyenek a pletykalapok. Viszont egy dolgot nem értek: miért nem mondtad, hogy találkoztok? – szólalt meg némi töprengés után, és hatalmas kő esett le a szívemről.

- Mert csak egy baráti találka volt. Miért kellett volna szólnom?

- Hát mert akkor biztosra tudnám, hogy nem történt semmi. – erre a kijelentésére felszaladt a szemöldököm, és hirtelen ideges lettem. Aha, tudja, milyenek a pletykalapok, igaz? Ha nem mondta volna ezt az előbb, akkor most jogosnak érezném a kijelentését, de így?

- Ezek szerint most sem tudod biztosra, hogy megcsaltalak-e. Csak fogalmam sincs, hogy miért kéne beszámolnom az életem minden egyes percéről! – csattantam fel. Igenis sértve éreztem magam, mert itt már nem arról volt szó, hogy megcsalom-e, vagy sem, hanem arról, hogy miért nem közöltem vele, hogy a legjobb barátommal találkozok.

- Mivel én mindent elmondok neked, és ezért elvárnám, hogy te is így tegyél.

- Úgy érzem, elfelejtettél valamit. Például én arról sem tudtam, amikor a fiúkkal bulizni mentetek, és csak azért derült ki, mert Sara felhívott, hogy te megjöttél-e már! – kicsit felemeltem a hangomat, s nem bírtam ülve, muszáj volt felállnom. Még hogy elmond mindent! Ne vicceljünk már!

- Az más volt...

- Igen, és miben?

- Hát...

- Na jó, szerintem ezt most fejezzük be! – mondtam, mikor nem tudott semmi használható infót kicsikarni magából.

- Jó.

- Oké. – azzal lecsaptam a telefont, és dühösen meredtem magam elé, majd pár másodperc múlva könnyek szöktek a szemembe. Ha úgy vesszük, ez volt az első nagyobb veszekedésünk, és hát így most kicsit rosszul érintett a dolog.

Akkor még kitartottam amellett, hogy nekem volt igazam, de a nap végére a több órás őrlődés után már nem voltam ilyen biztos benne, csakhogy amikor hirtelen kopogtattak, elszálltak ezek a gondolataim.

Nina

Miután megnyugtattam Higuaint, hogy semmilyen megcsalásról nincs szó, felöltöztem, mert még mindig Mesut ingjében voltam. Ezek után már bátorkodtam visszamenni a szomszéd szobába, s felkészültem a kérdések hadára, de nagy meglepetésemre csak páran tartózkodtak még ott, és egyedül a kifelé menő Ronaldo csóválta csak a fejét.

- Most szétromboltad az álmaimat. – nézett rám csalódottan, én pedig felnevettem.

- A te álmaid maradjanak csak Irina körül. – kacsintottam rá, majd mindketten mentünk a dolgunkra – Öhm... ezt visszahoztam. – mutattam fel az inget, mikor beléptem a konyhába, ugyanis Mes meg Sami még mindig ott ültek. Szerintem Öz kisebb sokkot kapott.

- Oké. – állt fel, és elvette, ám visszafordult – A lepedővel mit csináljunk? Szüksége lenne a mosásra.

- Hát igen. – húztam el a számat visszagondolva a tegnapiakra. Na, nem mintha olyan szörnyű lett volna, sőt, nagyon is csodálatos volt, Mes pedig tényleg nagyon gyengéd volt, de hát mégis ez volt az első, és valahogy cikinek éreztem a takarítónő elé benyomni az ágyneműt – Majd megoldom, csak szedd le. – mondtam, ő pedig úgy is tett, Khedira meg kicsit hülyén nézett ránk. Hát jól van, mit kéne most tennünk?

Ezek után Mou összehívta a csapatot, hogy megbeszéljék a nap további részét, és sikerült lezsírozni azt, hogy majd csak az évzáróm után induljanak haza, így velük tudok menni. Jaj, imádom Mout!

Úgyhogy jó pár órával az ünnepség előtt elvonultam a szobámba készülődni, csakhogy előtte még Özillel együtt kilestük a takarítónőt. Amikor az bement az egyik szobába Mes jelzett, én meg odafutottam a szennyeshez, és belevágtam a lepedőt. Oké, még így is neki kell kimosnia, de legalább nem fogja tudni, hogy melyik szobából van. No problem.

A James Bond filmbe beleillő jelenet után én tényleg elmentem készülődni, s mikor pár óra múlva Mesut kopogtatott, hogy induljunk, ismét nem tudott megszólalni.

- Gyönyörű vagy! – mondta pár másodperc bámulás után, én meg nevetve elpirultam.

- Köszönöm! – azzal belékaroltam, s lementünk a taxihoz, ami az iskola által kibérelt épülethez vitt minket. Persze a bejáratnál mindenkiről készítettek egy képet, de én megálltam egy pillanatra, mert Mes valamit a taxiban hagyott, ami még úgy sem hajtott el, mivel akkora dugó volt.

- Ha arra vársz, hogy találj magadnak egy pasit, akivel fényképezkedhetsz, akkor legyen, megszánlak, és egy fotó erejéig összeállhatunk. – ettől a hangtól felment bennem a pumpa, s ott helyben legszívesebben leütöttem volna, de inkább csak egy erőltetett mosoly kíséretében ránéztem.

- Az egyetlen, aki itt szánalmat érdemel, az te vagy. És csak közlöm veled, van kísérőm. – elvigyorodtam, Reyes pedig körbenézett.

- Én nem látom. De tudod mit? Nem érdekel, én csak kedves próbáltam lenni, hogy ne nézz már ki olyan nyomorultul azon a képen. – vonta meg a vállát, de ekkor Mesut lépett közbe, aki az egész eddigi társalgást végighallgatta.

- Szerintem most jobb, ha lelépsz, mielőtt még valami olyat tennék, amit nem kéne, pedig nagyon-nagyon megérdemelnél. – Rey erre felvonta a szemöldökét, s először Mesre, aztán rám nézett.

- Komolyan erre cseréltél le? Erre a gülüszemű halra? Vagy csak a pénze kell, mi?! Hülye ribanc! – vettem egy mély levegőt, de ekkor Özil cselekedett helyettem.

- Azt még elviselem, hogy engem sértegetsz, de Ninát csak hagyd békén! – azzal behúzott neki egyet, én meg először csak pislogtam, aztán kitört belőlem a nevetést – Hidd el, máris jobban mutatsz így. Ez a vörös szín kiemeli a... na jó, tévedtem, így sem lettél szebb. – ezek után pedig fogta, megragadta a karomat, és ott hagytuk a döbbent, vérző orrú Reyest. Útközben elgondolkoztam, hogy én tulajdonképpen hogy voltam képes együtt járni ezzel a taplóval, de aztán elterelődtek a gondolataim, mert Öz nem tudta, hova kéne menni. Így hát odavezettem az asztalunkhoz, és bemutattam néhány barátnőmnek, akik szintén a párjaikkal érkeztek. 

- Te most komolyan soha nem említetted még a legjobb barátnődnek, vagyis nekem, hogy egy focistával jársz? És nem is akármelyikkel! – hajolt oda hozzám Claudia, oldalra pillantva pedig azt láthattam, hogy Mesut ott mosolyog a bajsza alatt, ugyanis mindent hallott, Clau hiába próbált meg suttogni.

- Eddig nem volt publikus. – vontam meg a vállam, s abban a pillanatban Reyes haladt el mellettünk ránk sem nézve, egy zsebkendővel az orrában. Majdnem felnevettem.

- Hát ezzel meg mi lett? – csodálkozott barátnőm, mi pedig Messel összenéztünk, és apró mosolyra húzódott a szánk.

Negyed óra múlva kezdődött volna el a köszöntő beszéd, s még volt addig két percünk, így a többiek felkeresték a mellékhelyiséget, mi meg a helyünkön maradtunk.

- Köszönöm, hogy eljöttél! Imádlak!- vigyorogtam rá Mesre.

- Tudom. – azzal megcsókolt, csakhogy amikor eltávolodtunk egymástól nekem valaki mással kellett szembenéznem, és az illető cseppet sem tűnt boldognak az előbbiektől. Csak állt ott velem szemben, s szeméből le tudtam olvasni a dühöt, főleg, ahogy Özilre nézett.

„Most jön az a kérdés, hogy ki volt az, igaz? Szerintem sejted a választ Drága Naplóm, és ezért is vagyok most kibukva. Én ezt nem így terveztem!"