Dear Diary - 20. fejezet

„Na jó, most már tényleg hiányzik a régi életem. Mármint az a régi életem, amikor Sergio házában laktam, Sergi semmiről nem tudott, Mesuttal pedig jól elvoltunk. Szóval az az egy hét durván. Vagyis az előtte levő élet is hiányzik, de az már kiegészül Özillel. Persze jól elvagyunk vele most is, de más úgy élni, hogy semmi probléma nincs, és más úgy, hogy a bátyád nem akarja ezt az egészet. Hiányzik az, mikor Sergio hazajött, és rögtön megnézte, jól vagyok-e, megölelt, utána pedig megnéztünk közösen egy filmet dupla adag kukoricával. Hiányoznak a cuccaim, amiket ide nem hozhattam magammal, hiányzik a naplóm, hiányzik…. hiányzik minden!”

Mirjam

Konkrétan a teljes pánik futott végig rajtam, amikor hallottam az ajtót becsukódni, és hallottam Fernando köszönését. Mit fog gondolni, ha így meglát? Ajj, ezt a göncöt inkább ki kéne hajítanom a kukába, nem is passzol hozzám. Fogalmam sincs, egyáltalán miért vettem ezt fel.

- Mirjam? – lépett be Nando hirtelen a szobába, de meg is torpant, én pedig megfordultam. Ahogy rápillantottam Fernandora elszállt minden gondolatom, és egyáltalán nem bántam már, hogy ebben a cuccban talál. Annyira ellenállhatatlanul nézett ki, ahogyan a kicsit még mindig vizes tincsek a homlokára tapadtak, és ahogy nézett rám… nos, attól bárki elolvadna.

Lassú léptekkel odasétáltam elé, s egy mosoly kíséretében átkaroltam a nyakát.

- Hé, nem ér ám direkt kínozni! – utalt a rajtam lévő fehérneműre, mire elnevettem magam. Nyilván nem számított semmire, de nekem már más elképzeléseim voltak, mondjuk úgy, hogy a félelmeim levetkőzése.

- Egy szóval sem mondtam, hogy kínozni akarlak. De ha te mazochista vagy, tőlem… - vigyorogtam, mire neki is egy féloldalas mosoly kúszott az arcára. Ledobta maga mellé a táskáját, óvatosan megfogta az arcomat, s miközben lágyan megcsókolt, befelé indultunk meg az én kezdeményezésemre. Kezemet pólója alá csúsztattam, és végighúztam izmos felsőtestén, majd megszabadítottam a felsőjétől.

- Ne zuhanyozzak le előtte gyorsan? – kérdezte két csók között, de csak ránéztem mosolyogva.

- Te nem tudsz gyorsan zuhanyozni. Nálad a gyors az negyed óra, szóval ne! – nevettem, s már a nadrágjával bajlódtam. Mikor már az is sikeresen a földön landolt, Nando hanyatt döntött az ágyon, és ott folytattuk tovább. Ajkai nyakamra vándoroltak, kezei combomat simították, én pedig kellemesen megborzongtam az érintésétől.

- Biztos vagy benne? – nézett mélyen a szemembe.

- Hogy ne zuhanyozz le? Persze. – nevettem fel, és a nyakába akasztottam a kezeimet.

- Nem arra gondoltam. Hanem, hogy biztos ezt akarod csinálni?

- Teljesen. – eltökélten néztem farkasszemet vele, mire elmosolyodott, amolyan „Jó, hát ha te akarod.” stílusban, és a kulcscsontomat kezdte el puszilgatni.

- Mennyiért vetted ezt? – nézett végig hirtelen rajtam, mire felvontam a szemöldökömet, így folytatta – Csakhogy mennyire fogsz kiakadni, ha véletlenül letépem rólad. – kihívóan a szemembe pillantott ismét, és muszáj volt elnevetnem magam.

- De akkor legközelebbre újat kell majd vennem. – haraptam bele az alsó ajkamba.

- Ezek szerint lesz legközelebb? – vigyorgott, én pedig megvontam a vállam.

- Most leteszteljük, mennyire vagy jó. Aztán majd ez eldönti. – Nando nézett egyet, de aztán lehúztam magamhoz, és beleharaptam a fülcimpájába. Valószínűleg ő nem ezt várta, ám pár másodperccel később végigsimított az oldalamon, és a melltartómmal kezdett el bajlódni.

És hogy mi változott meg ebben a két hétben? Nem tudom, talán az, hogy végre sikerült lezárnom a múltamat, és sikerült elhitetnem magammal, hogy nem kell egész életemen át szenvednem az akkor történtekért. Szóval mondhatjuk azt, hogy győztem efelett, és ezért is sikerült olyan jól az a délután.

Nina

Enyhén szólva is szétuntam az agyamat, amíg Mesut távol volt, szóval boldogan ugrottam a nyakába, mikor hazaért.

- Azt hiszem, sejtem. A legtöbb cuccod Sergionál van, a bejárónőm pedig nem túl szórakoztató, a többiek pedig nem értek rá. – nézett rám felvont szemöldökkel, miközben a konyhába mentünk, ahol felültem a pultra, míg ő ivott. Ránéztem az órára, és úgy döntöttem, hogy felhívom a nővéremet, noha Torres már valószínűleg ott van nála. Ő előbb érhetett oda Mirjamhoz, mivel Mes még elintézett egy-két dolgot bent a városban edzés után.

Egy csomót kellett várnom, mire felvette a telefont, s hangja egészen más volt, mint amit idáig megszokhattam tőle. Olyan friss.

- Hm, de feldobott a hangod. Túlságosan is az! – vigyorogtam fülig érő szájjal.

- Háááát… - kezdte nővérem, de Nando is a vonal másik végén tartózkodott, így közbeszólt.

- Majd ha nagy leszel, elmagyarázzuk. Addig marad a méhecskés sztori. – hallani lehetett a hangján, hogy vigyorog, és én sem tettem másként.

- Hát jó, hagylak titeket. Akkor jó… khm… beporzást, vagy mit! – azzal leraktam, mielőtt még bármit is mondhattak volna erre. Mesut csak lesett rám. – Mirjaméknak kicsit jó délutánjuk volt. Nem úgy, mint nekem. – utalgattam, s Özil felállt a helyéről, és előttem megállva, nyújtózkodva rakta be a mosogatóba a poharát.

- Van egy ötletem, hogy lehetne a miénk is az. – szemtelenül elvigyorodott, majd megcsókolt, én pedig karjaimat nyaka köré fontam, s kezei is belefogtak vándorútjukba a combomon.

- Fúúúj! – hallottuk meg hirtelen mellőlünk, így mindketten meglepetten néztünk el oldalra, ahol Carlo meresztett ránk hatalmas szemeket, aztán kiszaladt. Azonnal lepattantam a konyhapultról, és már rohantam is utána.

- Carlo, várj! – fogalmam sem volt róla, hogy keveredhetett át ide, és hogy jutott be a házba, de a jelek szerint Mes nem zárta kulcsra az ajtót, mert Carlo ott is akart kifutni, ám sikeresen megfogtam. – Ne menekülj, te kis rosszcsont! – emeltem fel, ő pedig felnevetett.

- Minden oké? – sétált közelebb Mesut, én pedig Carloval a kezemben odamentem hozzá – Hogy jöttél te át? – kérdezte a kisfiútól, s mosolyogva figyeltem őket.

- Unatkoztam, és anyának sok a dolga. Takarít. – magyarázta enyhe olasz akcentussal, csakúgy, mint ahogy Eleonor szokott. Lenyűgöző, hogy már így, öt évesen is folyékonyan beszél olaszul is, és spanyolul is. – Átjöttem Ninához, hogy játsszunk. – Öz halvány mosollyal nézett rám, és én is mosolyogni kezdtem. Szegény Carlo is megszívta a távollétemet, mivel eddig sokszor vigyáztam rá, most meg nem vagyok ott, Eleonornak meg több lett a takarítani valója, mert Sergio nem szeret takarítani. Szóval alig marad idő a fiára.

- Gyere, elmenjünk a játszótérre? – kérdeztem, mire hevesen bólogatni kezdett, viszont Mesut hatalmas szemeket meresztett rám. A szokottnál is nagyobbakat. – Majd este bepótoljuk. – kacsintottam rá, majd kifelé indultam meg, hogy szóljak Eleonornak, elvisszük Carlot. Nem is kellett sokáig mennem, mivel az út túloldalán Eleonor már kereste a kisfiát, ráadásul nem kicsit pánikolt be.

- Oh mio dio, Carlo! Hála az égnek, jól vagy! – rohant oda hozzánk, és szorosan átölelte Carlot.

- Átjött hozzánk, mert unatkozott. Nem baj, ha elvisszük a játszótérre?

- Megérdemled te ezt? – fordult El Carlohoz, aki csak nagyokat pislogott.

- Igen. – vágta rá némi tétovázás után, s elnevettem magam.

- Nem gond, Nina?

- Persze, hogy nem! Szívesen vagyok Carloval. – mosolyogtam, majd elbúcsúztunk, és beültünk Mes kocsijába.

Mesut

Nina navigált el a játszótér felé, mivel én nem voltam nagyon járatos arrafele, s a kocsit kicsivel arrébb raktuk le a parktól. Carlo aranyosan lépdelt mellettünk, s miután megfogta Nina kezét, az enyémért nyúlt. Mosolyogva sétáltunk, és már teljesen kiment a fejemből, hogy én valami egészen mást terveztem a délutánra. Most meg már mit csinálok? Egy ötéves kissráccal tartok a játszótér felé, és híres focista lévén nem kicsit bámultak meg az emberek. Azt hiszem, holnap újból a címlapon tündökölhetek majd, miszerint „Mesut Özil és Sergio Ramos húga kinek a gyerekével sétált meghitten? Miről maradtunk le?”. Szinte már várom.

Szóval így tartottunk a játszótér felé, csakhogy útközben egy kedves, idős nénike leállított minket, és szerencsétlen Carlora mosolygott rá a műfogsorával, amire a kisgyerek próbált hátrálni pár lépést.

- Jaj, milyen szép a kisfiúk! Igazán büszkék lehetnek rá! – kicsit meghökkentem ezektől a szavaktól, de aztán megcsóváltam a fejemet.

- Nem a miénk. – Ninával egyszerre vágtuk rá ezeket a szavakat, ami egyértelműen kifejezte, hogy egyáltalán nem tervezzük úgy, hogy szeretnénk gyereket jelen pillanatban. Majd egyszer talán, de azt hiszem ahhoz még túl éretlenek lennénk.

- Oh, pedig azt hittem. Teljesen úgy néztek ki, mintha a maguké lenne. – mondta a hölgy csalódottan, majd pár percnyi bájmosolygás után indultunk tovább, mert Carlo konkrétan azon volt, hogy a nénit mindjárt fellöki, mert ő menni akar. Okos a gyerek, annyi biztos.

- Hát ez vicces volt. De Carlo megmentett minket. – nevetett fel Nina, mikor kicsivel arrébb értünk.

- Az biztos. De jelen pillanatban elég nekem rád is vigyázni, nem kell ehhez még egy gyerek is… - erre a kijelentésemre Nina felvont szemöldökkel elém állt.

- Te nem azért vagy, hogy vigyázz rám. Az másnak a dolga lenne. - dugta ki a nyelvét, mire átkaroltam a derekát.

- Tudom, de az a valaki most nagyon haragszik rád is, szóval ez a feladatkör most az enyém más egyebek mellett. – azzal megcsókoltam, mire újból felcsendült a kommentátor hangja, azaz Carloé.

- Fúj, már megint kezditek!

- Hidd el, egyszer majd te is fogsz ilyet csinálni. – kacsintottam rá lehajolva.

- Én? Soha! – toporzékolt, de csak nevettem.

- Majd meglátjuk. Addig is gyere, menjünk a hintához. – felegyenesedtem, s már indultam is volna, mikor megcsörrent a telefonom, így Ninára néztem.

- Addig előre megyek vele, nyugodtan intézd el. – bólintott, én pedig felvettem a telefont.

A kisfiú papírzsebkendőért ment oda a vele lévő lányhoz, így egy kicsit félreálltak, hogy a többi gyereknek ne legyenek útban, de amikor a lány nyújtotta volna a zsebkendőt, ő elszaladt egy közeli fa mögé. Nevetve kukucskált ki, hogy vajon jönnek-e utána, majd mikor megpillantotta a jókedvűen közeledő lányt, ismét a fa mögé rejtőzött. Azt gondolta, hogy most aztán jól elbújt, de pár pillanat múlva már ujjak fonódtak a derekára.

- Most elkaptalak! – emelte fel a lány, majd megpördült vele. Kellemesen elszórakoztak így, csakhogy nem sokkal később három férfi közeledett feléjük, ami nem zavarta volna őket, ám azok megálltak náluk.

- Te vagy Nina Contreras, igaz? – kérdezte az egyik nem éppen kedves ábrázattal.

- Ki kérdezi? – kérdezett vissza a lány összefont szemöldökkel, s már valószínűleg sejtette, hogy ez nem túl jó előjel.

- Az nem lényeg. Csak az, hogy te most velünk jössz. – azzal a két másik férfi megfogta, úgy hogy ne is tudjon kiszabadulni a kezeik közül, ám volt annyi esze, hogy kiáltozni kezdjen.

- Fogd már be! – tapasztotta be az egyik a száját, majd egy hirtelen ütést érzett a tarkóján, és feje lecsuklott. Ezzel egy időben a kisfiú mindent végignézett, s a jelenetet látva elsírta magát. – Te is fogd be, kölyök! – ordítottak rá, mire megszeppenve, könnyes szemmel nézte végig, ahogyan a lányt elviszik. Semmit nem tudott tenni ez ellen.

A beszélgetés eltartott egy ideig, mivel apám hívott, ráadásul ő szeret sokat beszélni, meg valami reklámos cuccról volt szó, hogy vállalom-e. Igazából sokat nem fogtam fel az egészből, csak helyeseltem, mint valami jó gyerek, és jó néhány perc után sikerült csak megszabadulnom az apámtól, majd elindultam, hogy megkeressem Nináékat. Kezdetben még nagy lelkesedéssel jártam körbe a játszóteret, de az ötödik körre már kezdtem kissé idegessé válni, hogy mégis hova a francba tűnhettek. A fele szülői sereg már így is nyilván azt hiszi, hogy valami pedofil vagyok, vagy hasonló. Aztán megpillantottam Carlot. Az egyik fa alatt állt egyedül, így odasiettem, s mikor közelebb értem, csak akkor vettem észre, hogy sír.

- Hé! Mi a baj? – guggoltam le, majd körbenéztem – És merre van Nina?

- Elvitték, - szipogta, és újból rákezdett a sírásra.

- Kik vitték el? – nem egészen értettem a kissrácot, és nehéz volt úgy lenyugtatni, hogy közben ki kellett szednem belőle az infókat.

- Nem tudom. Három bácsi. – az egekbe szaladt a szemöldököm, és elképzelni sem tudtam, hogyha ez igaz, akkor miért vitték el. Bár az is igaz, hogy ez pont egy elég eldugott része a parknak, szóval itt senkinek sem tud feltűnni, ha elrabolnak valakit.

Idegesen vettem elő a telefonomat, és először Sergiot próbáltam meg felhívni, de mily meglepő, nekem nem vette fel. Ezek után próbálkoztam meg Mirjam telefonjával, aki viszont azonnal válaszolt.

- Igen? – szólt bele, s hangja ekkor még elég jó kedvű volt, de nekem sikerült lehervasztanom.

- Mirjam!  Tudsz olyanról, aki esetleg nagyon pikkelne Ninára?

- Nem igazán. Miért?

- Mert Carlo állítása szerint három férfi elrabolta innen a játszótérről. – hadartam, mire Mirjam lefagyott.

- Ne, ne, ne! Ez nem lehet!

- Mi nem lehet?!

- Annak idején Aaron megfenyegetett, hogyha visszajövök, annak Nina fogja meginni a levét, és hogy még a börtön sem akadály neki. – mondta kétségbeesetten, rajtam pedig egyre jobban eluralkodott a pánik.

- Gondolod, hogy… - hebegtem.

- Más ötletem nincs. Azonnal hívd a rendőrséget!

„Emlékszel még arra, mikor a nővérem volt pasija megtudta, hol van Mirjam, és engem is megfenyegetett? Akkor nem szóltam erről senkinek. Lehet, hogy nem jól tettem? Ne kérdezd, miért jutott ez most eszembe, csak van egy furcsa érzésem, és nem tudom mi ez. De nem jó dologra következtetek belőle, bár ki tudja.”