Dear Diary - 21. fejezet

Bocsii a kis késésért, remélem azért tetszeni fog ez a rész! :)))

„Nem múlik a rossz érzés, de miért? Lehet, hogy csak azért érzem vészesnek a dolgokat, mert Sergioval is áll a bál közöttünk? Jó lenne, mert az még nagyobb gondot jelentene, ha valami más is történne. Nem csak nekem, Mesutnak is.”

Mesut

Fél órával később még mindig a játszótéren voltunk, de már néhány rendőr társaságában, és Mirjam is megérkezett közénk. Carlo egyre csak a kezemet szorította, miközben a zsaruk más szemtanúkat hallgattak ki. Carlot is kikérdezték, aki megszeppenve ugyan, de válaszolt nekik, amire csak tudott. Szegény, eléggé meg volt ijedve, nagyjából pont annyira, mint én. Fel sem bírtam fogni, hogy Ninát elrabolták, én pedig itt voltam, a közelben, de mégsem tudtam semmit se tenni.

- Hé! Nem lesz baj! – Mirjam fogta meg a vállam, de arca nem tükrözte a szavait. Nagyon is sütött róla az aggodalom, és a félelem. A félelem, hogy egy régi történés miatt, ami ráadásul nem is az ő hibája, elveszítheti a húgát. Akár végleg. Én pedig elveszíthetem a szerelmemet.

Megszorítottam Carlo kezét, amolyan ne aggódj stílusban, de csakúgy, mint Miri, én sem tudtam ezt teljes hiteleséggel tenni, hiszen az összeomlás szélén álltam. Nem tudom mi lesz majd, ha nem kerül elő. Abba szerintem belerokkanok, csakúgy, mint Sergio és Mirjam is. Apropó Sergio, Miri felhívta, szóval lassan neki is ide kéne érnie.

Amint ezeken gondolkoztam, hirtelen egy kocsi állt meg tövig nyomott fékkel a játszótér közelében, és egy nem kicsit ideges személy pattant ki belőle. Sergio. Nina bátyja, mint valami idegbeteg, úgy sietett oda hozzánk, és semmi köszönés nélkül nézett körbe.

- Na, mi van? – húzta fel a szemöldökét, és szeméből színtisztán le lehetett olvasni az ijedtséget. Én csak lehajtott fejjel álltam, így Mirjamnak kellett vázolnia a helyzetet.

- Nem tudunk semmit. A rendőrség körözést adott ki a kocsira a szemtanúk elmondása alapján, de koránt sem biztos, hogy meg tudják találni.

- Mi az, hogy nem biztos? Ez a dolguk, nem?! – csattant fel Ramos, mire ránéztem.

- De az információk alapján nem olyan könnyű ez. Alig volt pár szemtanú, kisgyerekek meg nem tudnak olyan sok mindent, amivel hiteles leírást adhatnának. – utaltam Carlora, de talán nem kellett volna megszólalnom. Sergio szemei rám villantak, szinte élve felnyársaltak.

- Téged marhán nem kérdeztelek, és különben is, ez az egész a te hibád! Nina miattad tűnt el! – üvöltözött velem a park kellős közepén, majd már nem tudtam időben elhajolni, behúzott nekem egyet. Kicsit hátrébb tántorodtam az ütés erejétől, de nem csináltam semmit, csak odaemeltem a kezemet, hogy vérzik-e. Vérzett. De továbbra sem szólaltam meg, nem ütöttem vissza, csak mélyen a szemébe néztem. Kíváncsi voltam, hogy vajon mikor veszi már észre, hogy én nem akarok rosszat Ninának.

- Sergio, normális vagy?! Ez senkinek sem a hibája! – ugrott oda Miri, és egy rendőr, aki látta a történéseket, szintén odajött.

- Uraim, kérem, hagyják abba! Megijesztik a kisfiút is! – mutatott Carlora, aki megint csak a sírás szélén állt. – És egyébként szabad tudnom, hogy ön kicsoda? – fordult Ramos felé.

- A bátyja vagyok a lánynak. – a rendőr erre bólintott egyet, majd mindannyiunkhoz kezdett beszélni.

- Nos, jelen pillanatban még a nullán vagyunk. Nem tudjuk, kik ezek, vagy miért csinálták ezt, de ha igaz, amit a hölgy mondott, akkor kihallgatjuk majd Aaron Talaverat is. Addig is a telefonjaikat szeretnénk ellenőrzés alatt tartani, hátha jön tőlük egy hívás, ami alapján nyomot foghatunk. Ez így rendben van? – mindannyian biccentetünk, majd azt mondta, hogy most mehetünk, így én leguggoltam Carlo elé.

- Most hazamegyünk, de minden rendben lesz, oké? Nina elő fog kerülni. – biztosítottam, és bólintott egy aprót, így a kocsi felé indultunk el.

- Hazavigyelek? – kérdeztem Mirjamot, aki csak magába roskadva ballagott mellettünk.

- Nem kell, köszi. Most jól fog jönni a gyaloglás, azt hiszem. – azzal elbúcsúzott, és elindult be a városba. Ezek után Sergio lépett mellém.

- Carlot majd hazaviszem én. Vagyis Eleonor még biztos nálunk van.

- Rendben. – egyeztem bele, s kézbe vette a kisfiút, majd ő is elment a saját kocsijához, amíg én is beültem az enyémbe. Beindítottam a motort, de nem indultam el. Csak bámultam ki a fejemből, és azon gondolkoztam, hogy történhetett meg mindez? Nem rég még olyan boldogok voltunk, most meg… most meg Sergio szinte utál. Ninát elrabolták. Miért büntet minket így a Sors?!

Fejemet a kormánynak döntöttem, és próbáltam összeszedni magamat. Erősnek kell lennem, hinnem kell, hogy minden rendbe jön majd! Csak nem szabad feladnom a reményt!

Mirjam

Muszáj volt sétálnom egyet a városban, hogy rendezni tudjam a gondolataimat. Egyszerűen képtelen voltam ép ésszel felfogni a történteket, és a lehiggadás sem ment, így mikor hazaértem, azonnal ledőltem az ágyra, és a könnyeimnek végre utat engedtem. A többiek előtt nem akartam sírni, mert azzal csak azt sugallnám, hogy nincs remény, de az az igazság, hogy már valóban nem voltam képes bízni abban, hogy minden a legjobban alakul majd.

- Gondolom semmi jó nem történt. – lépett beljebb Nando, aki szintén le volt törve, és a parkban eltöltött idő alatt végig itthon várt rám.

- Sajnos nem. És nem tudom, hogy valaha is viszont láthatom-e Ninát. – tettem az arcom elé a kezem, és újbóli könnycseppek estek a párnára. Fernando mellém jött, és magához húzott. – Nem akarom elveszíteni! Egyszerűen nem szabadna ennek történnie, az a két év is hosszú idő volt, nemhogy az örökké valóság! Mi lesz most? – zokogtam a mellkasába, Fer pedig az állát a fejemre támasztotta, miközben még szorosabban megölelt.

- Sssh… minden rendbe fog jönni. – suttogta, majd egy darabig nem szólt semmit. Elmélyültem a gondolataimban, de mikor már hosszú ideje állt a csönd, megéreztem, hogy valami az ő szívét is nyomja, ezért felnéztem rá, és rögtön megértette, hogy mondhatja, mi a gond.

- Nem akartalak ezzel terhelni most, de Olalla felhívott. Pert indít, hogy ne tudjam többet meglátogatni a gyerekeket, mert neki túl sok gondot okoz az egyeztetés, hogy mit, mikor, hogyan. – mondta halkan a szemeimbe nézve. Nem tudtam elfelejteni a Ninával történteket, de amit az előbb mondott Fer… nos, attól nem enyhén lettem dühös.

- Hogy mi?! Ehhez nincs joga! Te vagy az apjuk, szereted őket, szóval jogod van látni a gyerekeidet! Ezt nem teheti! – csattantam del, de Nando lenyugtatott.

- Nyugi, megoldom, ne aggódj! Te most inkább próbálj meg arra koncentrálni, hogy Nina épségesen elő fog kerülni.

Sergio

Amíg hazafelé vezettem, egy szót sem szóltam, ami Carlonak valószínűleg nem volt túl jó, de képtelen voltam most bármit is mondani. Dühös voltam, rettegtem, és el voltam keseredve. Özil hogy lehetett ennyire figyelmetlen?! Nem hiszem el, hogy ilyen könnyű lenne egy embert elrabolni! Tudtam, hogy nem lett volna szabad szó nélkül hagynom, hogy Nina odaköltözzön, és így teljes mértékben elveszítsem a felügyeleti jogát.

Mikor hazaértem Eleonor valóban a házban tartózkodott még, s mikor meglátott minket, azonnal odarohant hozzánk.

- Nina jól van? – nézett a szemembe, de én csak összeszorítottam a számat, és megráztam a fejemet.

- Nem tudom. Igazából még a rendőrség se tud semmit, az elkövetők ismeretlenek, egyedül csak a kocsira adtak ki körözést. – közöltem vele, miközben átadtam neki Carlot, majd a lépcső felé indultam meg.

- Most akkor mi lesz? – fordult utánam kétségbeesetten, de csak megvontam a vállam.

- Bízzunk a csodában… - azzal felmentem, de Nina ajtaja előtt egy kicsit elidőztem.  Kezemet a kilincsre helyeztem, de tétováztam, hogy benyissak-e. Hogy van-e bennem elég erő, hogy oda bemenjek.

Volt. Lassan lenyomtam a kilincset, és ugyanilyen lassú léptekkel mentem beljebb a szobájába. Az üresség, ami már hetek óta jellemezte, most még fojtogatóbb volt. Ahogy egyre beljebb sétáltam végighúztam a kezemet az asztalán, végül pedig az ágyán foglaltam helyet.

- Ha tudnád, hogy mennyire hiányzol! – sóhajtottam, majd pillantásom a párnája felé tévedt, ugyanis az alól valami kilógott. Odanyúltam, és egy kis könyvecskét húztam ki onnan. A naplója. Elgondolkoztam, hogy ki merjem-e nyitni, de nem akartam a személyes holmijai közt turkálni. De aztán eszembe jutott, hogy talán ebből megtudhatom, mi járhat fejében, mikor jött össze Mesuttal, és furdalt a kíváncsiság is, hogy vajon milyen bátynak tart engem. Szóval óvatosan kinyitottam a könyvet egy oldalon, melynek dátuma pont a szülinapja utáni nap volt.

„…az a csók pedig, te jó ég! Nem tudom mire vélni, se az ő részéről, se az én részemről. Miért csókoltam vissza egyáltalán? Tudom a választ: annyira jól esett, és annyira édes volt az a csók! Teljesen más volt, mint Reyesé, azé a hülye baromé! Akivel akkor még együtt voltam, vagyis nyolc órával ezelőtt még így volt, de talán pont ezért nem is baj, hogy egy ilyen tetű a gyerek. Vagyis baj, de ha együtt maradtunk volna, akkor csak még több gond sülhetett volna ki abból a csókból. Amit nem bántam meg.

Jaj, és milyen édes volt Mesut, mikor azt hitte le akarok ugrani! Jól esett, ahogy védelmezően átkarolt, de szerintem nem gondolta komolyan ezt a napot. Vagyis nem tudom, csakhogy valami megmozdult bennem akkor, ami azt sugallja azóta, hogy én nem csak szimplán a bátyámként tekintek rá, és valahol reménykedek benne, hogy ő sem csak a kislányt látja bennem, akit védenie kell. Szóval most megőrülök!”

Összevont szemöldökkel olvastam el a bejegyzést, és próbáltam megérteni, hogy ez mit is jelent. Egy biztos: kettejük között Nina szülinapján kezdődött el minden, és ez már válasz legalább az egyik kérdésemre, így hát előrébb lapoztam, ami még jóval a szülinap előtt volt.

„…Kicsit gázul sült el a buli. Pedig én tényleg nem akartam ennyire berúgni, és nem akartam, hogy ez legyen! Az a szerencse, vagyis nem annyira szerencse, hogy jött az a rosszullét, mert így legalább nem történt semmi olyan Reyes és én köztem, amit esetleg megbántam volna. Még nem álltam volna készen erre, vagy hát nem tudom megmagyarázni, de az elsőt nem így akartam volna. Úgyhogy ezért szerencse a rosszullét. Azért már nem, hogy Sergionak értem kellett jönnie, mert így nem is tudok a szemébe nézni. Csalódnia kellett bennem, már megint…”

Ezeket a sorokat olvasva kicsit megkönnyebbültem, és úgymond felnéztem Ninára, hogy ilyen részről helyén volt az esze. Ezek szerint mégsem buktam el, mint báty.

Ezúttal hátrébb akartam lapozni, csakhogy hirtelen megszólalt a telefonom, így a kijelzőre néztem. Ismeretlen szám volt, így felvettem.

- Igen, tessék?

- Maga lenne Sergio Ramos? – kérdezte egy férfihang.

- Igen, én lennék. Miért?

- Csak azért hívtam, hogy legyen ideje elbúcsúzni a húgától. Utána többet úgy sem látja. – lefagytam ezektől a szavaktól, és alig bírtam megszólalni. – Van rá öt másodperce.

- Sergio! – Nina hangjától hirtelen elöntött a forróság, és nem tudtam mit tehetnék.

- Nina, jól vagy? Hol vagytok? – kétségbeesetten próbáltam információkat szerezni, de már nem kaptam választ, ugyanis megint a férfi röhögött bele a telefonba – Mit akarnak vele csinálni?

- Talán eladjuk valami piacon, vagy nem is tudom, mondjuk nekünk lesz szükségünk a szolgálataira. Majd elválik.

- Maga rohadék! – sziszegtem bele a telefonba, de erre lecsapták. Vajon a rendőrség fogta az adást?

Felpattantam a helyemről, és a rendőröket kezdtem hívni az ágyon nyitva hagyva a naplót. Majd este tovább olvasom, most Ninát kell megmenteni.

„Amikor Mirjam elment, Sergio lett a bátyám. Ő vált az igazi támaszommá, és testvéremmé. Tudom, hogy bármi is lesz, ha úgy döntök, találkozok Mirjammal, ő mindig támogatni fog. De nem csak ebben, minden másban is mellettem áll majd.”