No Rain No Rainbow - 12. fejezet

„Az élet kegyetlen. Ha ad valamit, amitől boldog lehetsz, akkor vagy ad még valamit, ami mindent tönkretesz, hiszen választanod kell, vagy ad egy pofont, miközben ellop valami mást az életedből. A pofon után meg vagy fel tudsz állni, vagy örökre a mélyben maradsz. Mások persze ezt úgy nézik, hogyha az élet elvesz valamit, akkor ad helyette valami mást, ami pótolja azt. Ezek az optimisták. De én nem vagyok az. Én negatívan látom a dolgokat…”

- Gondolom, oda akarsz menni – Mesut már nem volt olyan boldog, mint előtte. Charo csak a lábát pásztázta, miután elrakta a telefont, és nem akarta látni a fiú arcát. Mert tudta, hogy ott mit látna majd, és ezt nem szerette volna. Nem akarta őt boldogtalanná tenni.

- Nem tudom – suttogta halkan, a fejét rázva. Nem szokott gyakran sírni, és most sem akart, de úgy érezte magát, mint akinek meg van írva, hogy nem lehet boldog jövője. Ez pedig rettentően kellemetlen volt.

- Akkor elviszlek – azzal Mes karon ragadta, és a kocsi irányába húzta Chart. A lány felnézett, de az egyedüli érzelem, amit Özil arcáról le tudott olvasni, csak a komorság volt. Ez pedig nagyon nem jelentett jót.

Szó nélkül engedelmeskedve ült be az autóba, becsatolta a biztonsági övét, és az ujjait tördelte. Egész úton nem szóltak egymáshoz. Persze mindketten tudták, hogy eljön majd az idő, amikor szembe kell nézniük ezzel a problémával is, de soha nem gondolták volna azt, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Hogy egy pillanatra sem lehetnének boldogok. Együtt.

A kórház bejáratánál Alvaro várta őket, s továbbra is néma csendben befelé indultak meg. Csakhogy Charo hirtelen megtorpant az öccse mellett, és hátranézett.

- Ezek szerint itt maradsz?

- Hazamegyek. Mit szólnának a szüleid, ha most velem állítanál be. Ne feledd, hogy ezt az egészet csak páran tudták. És jobb, ha ez így is marad – azzal Mesut zsebre dugta a kezét, és elsétált.

Charo legszívesebben utána futott volna. Lába már mozdult is, csakhogy megállt. Eszébe jutott, hogy neki Fabiánhoz kell mennie. Ha másért nem, hát tisztázni a dolgokat. Ám az a tekintet… Mes szavai olyanok voltak, mintha már csak a múltról beszélt volna. És elbúcsúzna. Örökre.

- Char? – a fiatalabbik Morata kérdőn nézett nővérére, aki csak összeszorított szájjal rápillantott, majd bólintva követte őt Fabián szobájához.

- Egyébként miért apa telefonján hívtál? – kérdezte Char, mielőtt még megérkeztek volna.

- Mert tudtam, hogyha a sajátomról teszem ugyanezt, nem veszed fel. És most nagyon fontos, hogy itt legyél – magyarázta az öccse, majd megállt, és megragadta Char vállait. – Tudom, hogy ez most nehéz, de most neked itt a helyed. Fabián is megérdemel ennyit. Most bemész a terembe, szembe nézel anyuékkal és a jelenlegi barátoddal, és aztán eldöntöd, mit akarsz, majd ezt mindenki más tudtára adod. Erős vagy, tudom, hogy képes vagy ennyire!

- És ha én már most tudom, mit akarok? – Charo elveszettnek tűnt. Mint még soha. Hiába voltak testvérek Alvaroval, a fiú még soha nem látta ilyennek. Ez pedig rádöbbentette, hogy mennyire súlyos a helyzet. Hogy Charo valóban beleszeretett Mesutba.

- Akkor is be kell oda menned. Ez nem egy olyan dolog, ami véget ér, ha nem foglalkozol vele! Idővel minden rendbe jön – bíztatta Alvaro, Charo pedig nyelt egyet. Igaza volt a fiúnak. Most nem futhatott el Mesut után, nem menekülhetett el a kötelessége elől. Mert mindenki megérdemelt annyit, hogy ezt az egészet végigcsinálja. Még ha nagyon nehéz is volt.

- Rendben – bólintott, azzal pedig belépett Fabián szobájába. A légkörváltozás arcon csapta. Ott volt bent a nővére, Fabián szülei, a saját szülei, és az ágyon ott feküdt maga Fabián. Akit régen annyira szeretett, hogy azt hitte, az az állapot örökké tart. Most pedig mit érzett, hogy újra ébren látja elvesztettnek hitt barátját? Keserűséget és feszengést. Amit eddig sikerült letisztáznia magában, az mind odalett. Összezavarodott, és hirtelen azt sem tudta, mit csináljon. Csak állt, és bámult a fiúra, aki hatalmas szemekkel őt nézte. Titokban azt remélte, hogy a baleset következtében Fabián memóriája megsérült, így most nem emlékszik rá, de az a tekintet nem erről árulkodott. Az a tekintet nagyon is felismerte őt, és semmi mást nem szeretett volna jobban, minthogy hőn szeretett barátnője odamenjen hozzá és végre megszólaljon.

- Te jó ég! – Charo csak ennyit volt képes kipréselni magából, majd elöntötték az érzelmek, s ezzel együtt a könnyek is a szemét. Nem volt erre felkészülve, de Alvaro észrevehetetlen lökésének hatására az ágyhoz sietett, és megölelte Fabiánt. – Örülök, hogy jobban vagy! – ez volt az egyetlen dolog, ami nem volt teljes mértékben hazugság. Minden más, amit mondhatott volna ebben a helyzetben, nem lett volna igaz. Ez viszont annyiban nem tért el a valóságtól, hogy nem kívánta a fiúnak, hogy örökre kómában legyen.

- Én is örülök neked! – karolta át őt Fabián, s mintha a légkör már kevésbé lett volna feszélyezett a szobában. Mindenki kiengedett egy hatalmas adag levegőt, mert Char és a fiú úgy viselkedtek, ahogyan azt várták. Egyedül csak Alvaro tudta az igazságot, de ő nem feszült volt. Csak sajnálta a testvérét, amin keresztül kellett mennie.

A lány még egy darabig nem tudott megszólalni, csak jóval később engedett fel, amikor is erőt vett magán, hogy újra kezelni tudja a helyzetet. Mosolyt erőltetett magára, és feltett pár kérdést Fabiánnak, ám ekkor viszont saját apja ragadta magához a szót.

- Szóval Charo… Mint ugye te is emlékszel, a baleset napján valahova indultatok. Amíg nem voltál itt, természetesen megkérdeztük Fabiánt, hogy hova vitt téged, hiszen jómagad sem tudtad. – Char erre felállt, és érdeklődve tekintett apjára. Az ágyban fekvő fiú megszorította a kezét, és egy bíztató mosolyt küldött feléje, hogy hallgassa csak tovább. – Tehát, van szerencsém bejelenteni az egész család előtt, hogy mától kezdve ti ketten jegyben jártok. Ugyanis a fiatalúr azért akart elvinni téged aznap, hogy megkérhesse a kezedet, és mikor ezt most elmesélte, én örömmel fogadtam el helyetted is az ajánlatot, és mint apád úgy éreztem, ezt előbb nekem kell bejelentenem neked. Gondolom, te sem mondtál volna mást az igenen kívül. – Néma csönd támadt a kórteremben, Charo arcára pedig ráfagyott a mosoly. Mert nem éppen ezt várta, és legfőképpen nem így tervezte. Kétségbeesett pillantást küldött Alvaro felé, de öccse ugyanolyan tehetetlenséggel állt ott, mint Char maga. Ő sem tudott semmit sem tenni.

- Az utóbbi időben ugyan nem voltak teljesen rendben a dolgaink, de úgy érzem, ez a döntés nagyban javíthatna a helyzeten. Én téged akarlak feleségemnek – magyarázta Fabián lelkesen, mintha észre sem vette volna a döbbenetet a lányon. – Tudom, nem tudok most letérdelni, meg ez a helyszín sem a legromantikusabb a lánykérésre, de mindezt félretéve mi a válaszod?

Hirtelen az összes szempár Charora szegeződött.

„Mindenki engem bámul. És mindannyijuk szemében ott van a várakozás. De ez nem az, hogy melyiket választom. Dehogy. Itt nincs két lehetőség. Ők csakis azt várják, hogy kimondjam azt az egy dolgot. Mert ha mást mondok, akkor csalódást okozok nekik. Azt meg nem tudhatják, hogy az én válaszom egész más lenne. Mert ha kimondom azt, amit hallani akarnak, akkor egy másik, számomra fontos embert bántok meg. De melyik a jobb? Ha csak egy embernek okozok csalódást, vagy ha az egész családomnak? Azt hiszem, nincs igazság a Földön…”

Charo mély levegőt vett.

- A válaszom… - tétovázott, és körbenézett a teremben. Öccse csak a padlót bámulta szenvedő ábrázattal, más segítséget pedig nem talált, így ismét Fabián felé fordult. – Természetesen az, hogy igen, hozzád megyek! – Az egész család tapsolni kezdett, mialatt a Char lehajolt újdonsült vőlegényéhez, hogy csókot adjon neki. Senki nem vette észre az arcán legördülő könnycseppet, vagy ha valaki fel is fedezte, valószínűleg a boldogságnak tudta be. Az az egy valaki, aki tudta a teljes igazságot pedig csak lassan, észrevehetetlenül kiosont a szobából, miközben mindenki odament gratulálni a jegyeseknek. Alvaro nem tudta nézni Charo áldozatát, amit hozott. Persze tudta, hogy a nővére a családi elvárás miatt cselekszik így, és már így is bűntudta volt, mert Mesuttal találkozgatott, de Morata mégsem gondolta volna, hogy a lány képes belemenni ebbe az egészbe, csakhogy vezekeljen. Márpedig Charo ezt megtette.

A gratulációk fogadása, és a rengeteg kérdés után Charo elbúcsúzott Fabiántól, majd mindenkinek azt mondta, van egy kis elintéznivalója. Lesietett a kórház elé, miközben hívott egy taxit, de hirtelen egy kéz megragadta, és az egyik mellékfolyosóra húzta be.

- Mondd, te normális vagy?! De most őszintén? – Alvaro dühösnek tűnt. Nagyon-nagyon dühösnek.

- Ezt kellett tennem. Mindenki ezt várta el. Ha nemet mondtam volna, akkor apáéknak egy életen át szégyenkezniük kellett volna miattam – próbálta meg megmagyarázni a cselekedetét Char.

- Miért hagyod, hogy ők befolyásoljanak? Miért nem te magad döntesz? Eddig nem érdekelt az ő véleményük, akkor most mi változott? – A fiatalabbik testvér nem tudta megérteni a helyzetet, és volt egy olyan érzése, hogy maga Char sincs teljesen tisztábban tettének következményeivel.

- A dolgok változnak, Alvaro. Ezt el kell fogadni. – a lány ismét felvette azt a hűvös figurát, amit már egy jó ideje a szekrényben tárolt csak. Itt volt az ideje újra elővenni. – Nekem pedig nincs jogom tönkretenni azt a bent fekvő embert, aki annyi mindent tett értem. Ezt egyszerűen nem tehetem meg vele, így ha most megbocsátasz… - azzal kitépte magát Alvaro szorításából, és megindult kifele.

- Csak azt nem veszed számításba, hogy te ezzel teszed tönkre! – kiáltotta utána az öccse, de Charo már nem is figyelt rá, csak ment a maga útjára. Ez az út pedig egy valahová vezethetett csak.

- Charo – Mesut köszönéséből ítélve vagy valaki értesítette a történtekről, vagy még azért haragudott, mert a lány bement a kórházba. Char ezt nem tudta megállapítani, de úgy érezte, kötelessége még utoljára beszélni vele. – Minek köszönhetem a látogatást? – Semmi „fáradj beljebb” vagy hasonló, csupán kemény, hideg szavak érzelem nélkül.

- Csak gondoltam, jogod van tudni, mi történt odabent – Charo ismét a kezeit tördelte, hiszen neki is nehezére esett kiejteni ezeket a szavakat. De már nem tehetett mást. Minden eldőlt. – Tudod, eljegyeztek. Vagyis Fabián. Hogy az esküvő mikor lesz, fogalmam sincs, egyelőre azt kell megvárni, hogy felépüljön teljesen, utána tervezgethetünk. De gondoltam jó, ha ezt tudod – erőtlen hangjából tisztán érződött, hogy érez most, de a focistát ez sem tudta meghatni.

- Hát, gratulálok. Sok boldogságot! – közölte szárazon, érzelemmentes hangon. Ahogy a lány belenézett a szemeibe, nem látott mást, csak visszafojtott szomorúságot és elkeseredettséget. Nyilván ennek nem így kellett volna történnie.

- Köszönjük! Csak ennyit akartam.

- Kösz. – Mesut még egyszer utoljára végignézett a lányon, majd érzelemmentes hangon elköszönt tőle, mintha tudta volna, hogy soha többé nem látják egymást. Vagy ha látják is, az már nem lesz ugyanolyan, mint előtte. Mint amilyen még azon a napon volt a hívás előtt. – Viszlát Charo.

- Viszlát Mesut – Char nyelt egyet, majd a becsukódó bejárati ajtó előtt állva utat engedett a könnyeinek. Már nem akart erősnek látszani. Most csak egy gyenge lány volt, aki rossz döntést hozott.

Vélemények (12.fejezet):
	Nagyon jó.
	Jó.
	Pff.
pollcode.com free polls