No Rain No Rainbow - 11. fejezet

Charo érezte, hogy nem kellene hagynia magát, de az agya egyszerűen kikapcsolt, és sokkal inkább a szíve által cselekedett. Az pedig nem arra ösztönözte, hogy most azonnal menjen a kórházba a kómában lévő barátjához, hanem folyamatosan azt tukmálta a fejébe, hogy kijár neki egy kis szórakozás és pihenés, főleg azok után, amiket átélt. Csakhogy ez az egész már nem csak szimpla szórakozás volt. Char anélkül, hogy észrevette volna, hiányolni kezdte Mesutot, amikor a focista nem volt a közelében. Nem tudta, legalábbis nem akarta megmagyarázni ennek miértjét, ráadásul végiggondolva a Fabiánnal töltött időt rá kellett jönnie, hogy a spanyol sráccal már rég nem voltak helyén a dolgok. Talán csak azért ragaszkodott ahhoz, hogy szerelemnek nevezze ezt az egészet, mert a fiú jelenléte nélkül nem nagyon tudott máshoz fordulni. Szülei szinte már idegesítően bármit képesek voltak megtenni a kicsi lányuk érdekében, Charo pedig nem akart rájuk támaszkodni, hiszen ott volt még a két másik testvére, akiknek szintén szüksége volt a szülői támogatásra. Nővére épp most állt újra munkába, így Lilyre gyakran kellett valakinek vigyáznia, Alvaronak pedig a felfelé ívelő focista karrierjével akadt nem kevés tennivalója. Így aztán ők mind kiestek a sorból.

Charo pedig nem az a fajta, aki bárkiben meg tud bízni vakon. Aztán egyszer csak feltűnt Fabián, aki nem akart beleszólni az életébe, de mégis észrevétlenül segített ott, ahol tudott. Ő volt az egyedüli, akire Char a nap bármelyik szakában számíthatott. Minden erejével azon volt, hogy a lánynak jó legyen, és Charo emiatt is érezte úgy, hogy elárulja őt. Mert nem így kéne viszonozni ezt az önzetlenséget. Neki is ugyanúgy kéne szeretnie Fabiánt, ahogy a fiú szereti őt. Csakhogy ez már egy jó ideje nem ment neki, bármennyire is próbálta, s az, hogy jött Özil és feldúlt mindent, csak egy jó indok arra, miért ment tönkre minden.

De mégis elment az állatkertbe. Mégis jól érezte magát. És közben egyáltalán nem gondolt a teendőire, egyáltalán nem gondolt arra, hogy ez nem helyes. Csak kislány módjára boldogan etette meg a zsiráfot az állatkertben vett kajával, mialatt Mesut mosolyogva nézte őt. Már nyoma sem volt az ellenségeskedésnek. Nyoma sem volt az utálatnak, csupán élvezték egymás társaságát.

Azonban két nappal később Charon mégiscsak úrrá lett a bűntudat, ezért felhívta öccsét.

- Elvinnél a kórházba? – kérdezte köszönés nélkül.

- Vennél nekem egy sajtos csigát, egy Cola Light-ot, hagynál egy szabad délutánt nekem és használnád a saját kocsidat? – kontrázott Alvaro. Char csak elhúzta a száját.

- De nem szeretnék egyedül menni… - nyivákolta a telefonba, öccsének pedig nem volt más választása, de előtte azért még jól esett neki cseszegetni a nővérét.

- Miért nem cipelteted magad az újdonsült kísérőddel, vagy nem is tudom, hogy nevezzem Mesutot.

- Tíz perc múlva lent leszek a ház előtt egy sajtos csigával és egy Cola Light-tal – azzal lerakta a telefont, de nem is kellett több. Náluk ez egy átlagos beszélgetés volt, és egyikük sem sértődött meg soha.

Ráadásul Alvaro pontosan tíz perc múlva leparkolt Char lakása előtt, így a lány beült az autóba.

- Tessék – nyújtotta át a rendelt kaját, a fiatalabbik Morata pedig boldogan vette át. – Mi van? Otthon nem adnak enni?

- Anyuék dolgoznak. Én meg nem tudok főzni. Tudod te, milyen érzés éheznii? – vinnyogott Alvaro, mialatt kitolatott a parkolóból.

- Höh. Nem – vigyorgott Charo.

- Na, mindegy. Beszéljünk arról, hogy te miért is akarsz annyira a kórházba menni.

- Ne kezd, légy szíves! – szólt rá Char, de öccsének már nagyon fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mi folyik a háttérben, így semmiképpen sem akarta berekeszteni ezt a beszélgetést.

- De kezdem, mert mint az öcsédnek jogom van tudni, mikor követsz el valami hülyeséget! Meg végre eldönthetnéd, mit akarsz.

- Miért jön mindenki ezzel? Szálljatok már le rólam. Egyedül is boldogulok, egyedül is elbírom az egészet, most pedig fogom, és meglátogatom Fabiánt – közölte kicsit ingerülten a lány, de mielőtt még Alvaro megszólalhatott volna, elhallgattatta. – És nem! Nem azért, mert bűntudatom van. Hanem, mert ez a kötelességem – ezzel a kijelentéssel tulajdonképpen saját magát is becsapta, de jó volt még abban a tudatban létezni, hogy nem követ el semmiféle bűnt. Mindent helyesen csinál.

- Aha, jó. Mert Mesutot is elhívtam a kórházba, ott vár majd ránk… - vigyorgott pimaszul Alvaro.

- Tessék?! – csuklott el Charo hangja, és ezek után nem is szólalt meg. Csupán csak görcsben volt a gyomra, és a kórház parkolójába érve kipattant az autóból, és majdnem rágyújtott egy cigarettára. Az egyetlen dolog, ami ebben megakadályozta az Mes kijelentése volt, miszerint egy lánynál nem szép, ha dohányzik, így ezt fejben tartva megpróbálta leküzdeni az ingert.

- Helló! – köszönt gyorsan Özilnek, aki már ott várt rájuk Fabián szobája előtt, aztán gyorsan befutott a kórterembe.

- Hát ebbe meg mi ütött? – kérdezte furcsán a német-török, mikor Alvaro is végre odaért. Morata csak sejtelmesen vigyorgott, mert ő nagyon is jól szórakozott az egész helyzeten. De persze támogatta nővérét mindenben, amiben csak tudta.

- Nem lényeg – legyintett a fiatalabbik Morata. Ezt követően aztán csak álltak egymás mellett csendben, majd Alvaro nem bírta sokáig, és megszólalt. – Miattad van így besózva.

- Sejtettem – bólogatott mellkasa előtt összefont karokkal Mes. Szinte már nyílt titok volt Charo viselkedésének az oka előtte.

- Mit fogsz csinálni?

- Megoldom a helyzetét… - jelentette ki Özil, ám akkor hirtelen egy orvos termett ott előttük.

- Van itt egy közelebbi hozzátartozó? – kérdezte sürgető arckifejezéssel.

- A barátnője vagyok – lépett ki Charo a szobából hirtelen, így az orvos feléje fordult, majd félrehívta. Egy jó ötpercnyi diskurálás után a lány falfehéren tért vissza, a két srác pedig kérdőn nézett rá. – A jelenlegi állapota szerint bármelyik pillanatban felébredhet.

- Ennek nem örülnöd kéne? – húzta fel az egyik szemöldökét Alvaro, mire Charo idegesen ránézett. – Végre megoldódna a problémád.

- Ha ez olyan egyszerű lenne… - csóválta a fejét Char, és úgy érezte, most megfordul vele a világ. Eddig olyan jó volt nem gondolni arra, mi lesz, ha Fabián felébred, hiszen addig sem kell szembe néznie a valósággal. Addig nyugodt lehet ebben az állapotban, csakhogy ez az élet kezdett megszűnni ezzel a lehetőséggel.

- Na gyere, elviszlek valahová – ragadta karon Mesut hirtelen, s már indult is volna. Látta rajta, hogy nincs jó állapotban, ezért el akarta cipelni onnan, de a lány megtorpant.

- Nem lehet – rázta a fejét.

- Miért? – Mesut nem értette a dolgot, így felvont szemöldökkel nézett Charra, míg mögöttük Alvaro is érdeklődve hallgatta az eseményeket. A lány egy pillanatig habozott, hiszen a helyes válasz az lett volna, hogy mert ott kéne lennie, amikor Fabián felébred, de ehelyett másfajta magyarázattal állt elő.

- Mert allergiás vagyok – Char szemrebbenés nélkül jelentette ezt ki, mire öccse nézett egy nagyot, mert ő erről bizony nem tudott. Nővére eddig mindig makkegészséges volt, még ha az ország egész területén nátha is terjengett. Ő neki akkor sem volt baja.

Mesut is ugyanilyen értetlenséggel kezelte az egészet, de még továbbra sem volt hajlandó elengedni a lány kezét.

- És mégis mire? – sóhajtotta, mert már sejtette, hogy a válasz igencsak fájdalmas lesz.

- Rád – Charo faarccal bámult a törökre, hátul az öccséből pedig kibukott a röhögés, Özil viszont csak megcsóválta a fejét.

- Rossz válasz. Akkor is jössz velem – azzal kirángatta az ajtón az erősen tiltakozó Chart, míg Morata mosolyogva integetett utánuk. Özil egyenesen az autójához ment, az anyós ülésre bepaterolta Charot, majd ő maga a vezetőülésbe ült, belülről bezárta az ajtókat, s elindult. A lány csak sértődötten ült a helyén, s csendben nézegetett ki az ablakon egy darabig.

- Ugye tudod, hogy ez emberrablás? – fonta össze maga előtt a karjait, s már egy kicsit lehalkított hangerővel beszélt.

- Alvaro tudja, hogy velem vagy – felelte a német, miközben le sem vette a szemét az útról. Ő élvezte ezt az egészet. Bírta Charban, hogy nem adja egy könnyen magát, hogy mindenkinek ugyanazt a makacs oldalát mutatja. De volt egy kislányosabb énje is, aki a kedves szavakat úgy tudta értékelni, mint egy doromboló kiscica, és aki olyan törékeny, hogy az ember félve szól hozzá. De ezt persze csak nagyon kevesen tudták, s bár Mesuttal sem volt éppen kedves sokszor, a srác időközben nagyon jól kiismerte.

- Akkor ő is betársult a bűncselekménybe – fújtatta Charo, Mes pedig csak felnevetett. Ezek után nem nagyon szóltak egymáshoz, Char csak csendben nézte, ahogy elhagyják Madrid központját, és a belváros egyik épületmentes része felé veszik az irányt. Pont, mint amikor Fabiánnal indultak arra a bizonyos útra. Vajon a srác is ugyanoda akarta vinni, ahova most a focista?

A durván húsz perces autókázás után Mes végre leállította az autót, majd egy másodperc erejéig csak ránézett Charora, aki felhúzott szemöldökkel bámult vissza rá, így a srác feloldotta a zárakat, és kiszállt a kocsiból. Char egy kicsit tétovázott ugyan, de aztán ő is megunta az ücsörgést, és kipattant. Csakhogy a látványtól teljesen elakadt a szava, noha azt tervezte, hogy most porig oltja az őt elrabló fiút. Mesut csak a közeli fának dőlve állt, karjait összefonva maga előtt, arcáról pedig a győzelem érzése tükröződött vissza. A hely, ahol voltak, egy kisebb tisztás volt kicsivel Madrid felett, így az egész várost be lehetett látni onnan.

- Hű – szaladt ki Char száján, miközben a kilátást csodálta. Lassan közelebb ment a korláthoz, ami a domb oldalán helyezkedett el. Nem bírt betelni a látvánnyal, de egy kicsit idegesítette az, hogy amíg ő az egész gyerekkorát itt élte le, addig nem is tudott erről a helyről, míg Mesut igen. Pedig a focista csak pár éve lakik itt.

- Bíztam benne, hogy tetszeni fog – Özil hangja már közvetlenül mögüle jött, így megfordult, és a korlátnak támaszkodott.

- Tetszik. Nagyon is – bólintott a lány, Mes pedig eggyel közelebb lépett mélyen a szemeibe nézve. Charo már érezte, hogy mi lesz ebből, de nem mozdult még akkor sem, amikor a srác megtámasztotta a kezeit a csípője mellett a korláton. Csak akkor eszmélt fel, hogy mi történik, mikor Mesut ajkait már az övén érezte.

- Mit csinálsz? – húzódott el pár centire.

- Megcsókollak – vonta meg hanyagul a vállát Mes, és már folytatta volna iménti tevékenységét, mert nem ütközött túl nagy ellenállásba, azaz nem kapott pofont.

- De minek? – Char úgy pislogott, mintha tényleg nem értette volna a helyzetet.

- Az emberek miért szoktak megcsókolni valakit?

- Nem tudom. Ki ezért, ki azért. Pénz, jobb állás, féltékennyé tevés… ki tudja, te mit akarsz. – Mesut egy pillanatig hitetlenül nézett, de aztán megrázta a fejét.

- Mit akarok? Téged – azzal kezei közé fogta Charo arcát, és az előbbinél is lágyabban, hosszabban megcsókolta. Char egy pillanatig tétovázott, de aztán kezeit Mesutéira helyezte, és visszacsókolt, ezzel teljesen megadva magát. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit tesz, és hogy ez mennyire nem helyes, de többé már nem csaphatta be saját magát. Be kellett vallania önmagának, hogy már nagyon rég nem úgy tekint a srácra, mint valaki idegesítő, nagyképű focistára. Mert nem volt az, és személyiségével sikerült megfognia a lányt, aki az idők folyamán szép lassan beleszeretett.

- Hogy van az allergiád? – döntötte Charo homlokának az övét Mesut. Pimaszul elvigyorodott, ami szintén mosolyt csalt Char arcára.

- Hát, még mindig fent áll. Tudod, gyors szívverés, szapora légzés… - magyarázta a lány, mire mindketten elnevették magukat, és ezúttal Charo húzta le magához a srácot.

Egy jó darabig nem is szakadtak el egymástól, de hirtelen megcsörrent Char telefonja. Nem tervezte felvenni, de azért megnézte, hogy ki keresi, így mikor apja számát meglátta a kijelzőn, mégiscsak benyomta a zöld gombot egy bocsánatkérő pillantás kíséretében.

- Igen? … Hogy mi?! … Oké, jó, azonnal indulunk – azzal lerakta, arca pedig már nem volt olyan boldog. Konkrétan falfehér volt. Mesut kíváncsian fürkészte őt, magyarázatot várva. – Alvaro hívott, hogy anyuék tudni akarják, merre vagyok, szóval sürgősen a kórházba kell mennünk. Fabián magához tért…

Vélemények (11.fejezet):
	Nagyon jó.
	Jó.
	Pff.
pollcode.com free polls