Dear Diary - 13. fejezet

„Sergio közölte velem, hogy el kell utaznia jövő héten, azaz három nap múlva, mivel a spanyolválogatottal lesz két barátságos meccse is. Szurkolok majd nekik! Bár azért nem viszem túlzásba, inkább kiélvezem a helyzetet. Egyedül leszek otthon, király! Igaz, mikor ezt meghallottam, enyhén örülni kezdtem, Sergi meg csak pislogott rám, én pedig azonnal jöttem ide elújságolni ezt.”

- Őő, Nina! – nyílt ki az ajtó, én meg hirtelen elraktam a naplót. Igen, kicsit aggódhatott a bátyám, hogy jól vagyok-e, mert mint az idióták, úgy rohantam be a szobámba.

- Igen? – vigyorogtam, mint a tejbetök, Sergi pedig beljebb sétált.

- Szerintem félreértettél valamit. – nagyokat pislogva meredtem rá, úgyhogy folytatta – Nem egyedül leszel itthon. Eleonor szokás szerint jönni fog, ezen felül pedig Mirjam is néha átnéz, ahogy Mesut is. – sorolta, én pedig nyeltem egy nagyot.

- Mesut is? – kérdeztem visszafojtott hangon, mert ezt nem tartottam túl jó ötletnek, mivel nem tudom, hogy állunk, és Mirjam ugye csak tegnap ígérte meg, hogy beszél vele.

- Igen. Miért?

- Hát, mert... – valami jó indokot kellett keresnem, amivel nem bukok le, és sikerült is találnom egyet, igaz nem épp a legkedvesebbet – mert nem vagyok kisgyerek. Tudok én magamra vigyázni, nem kellenek bébiszitterek.  – fontam össze a karomat magam előtt, és végül is ez igaz volt, csak más esetben lehet, hogy nem ellenkeztem volna.

- Bocs, ez van, nem akarom, hogy bármi történjen veled, amíg nem vagyok itthon. De ígérem, hozok majd neked valamit. – karolta át a vállamat, s sóhajtottam egy nagyot. Hát, ez nem jött össze, de egy próbát megért. Majd talán lesz addig valami.

- Jó, de ne képeslap legyen! – nevettem el magam, aztán hirtelen megszólalt a telefonom, mert sms-em jött. Mirjam írt, hogy tudja, hol lesz ma Mes, szóval ma megpróbálkozik a dologgal. Ha akarok, én is odamehetek.

- Ki az? – hajolt a mobilom fölé Sese, de gyorsan kiléptem, és elraktam a telefont, nehogy meglássa az üzenetet.

- Csak Mirjam írt, hogy délután elmehetek vele valamerre, ha akarok. Szóval délután nem leszek itthon. Meg viszem magammal Ramet is. – mondtam, és szerencsére Sergionak nem tűnt fel semmi.

- Jó, úgy is edzés lesz megint. Holnap meccs. – közölte, mire egy pillanatra furán néztem rá.

- Mes is megy ma? – kérdeztem, mert kissé érdekes lett volna, ha Miri az edzésre akart volna kirángatni.

- Nem hiszem. Tegnap otthagyott valamit a pályán, és miközben ment vissza, kiment a bokája, a doki meg azt tanácsolta neki, hogy ma pihentesse. – kicsit megnyugodtam, hogy nem a pályához kell mennem, ezek után Sergi viszont lement, mert még meg sem ette a reggelijét, hanem utánam futkorászott ugye.

Mirjam

A reggel nem a szokásosan indult, hiszen Fernando karjai közt ébredtem. Tegnap este, miután visszahívtam, beszélgettünk egy jót, majd nem is tudom, hogyan, de bealudtam, és ahogy elnéztem Nando viszont megtalálta a hálót, és idehozott. Óvatosan mocorogni kezdtem, de nem akartam felébreszteni Fert, egyrészt mert olyan édesen aludt, másrészt meg olyan jó volt a karjai közt, hogy nem akartam elrontani a pillanatot. Inkább kiélveztem a helyzetet.

- Jó reggelt! – adtam neki egy puszit, mikor mégiscsak felébredt – Kérsz valamit reggelire?

- Ha most elmész, akkor nem. Maradj még! – mormogta arcát beletemetve a hajamba, én pedig csak mosolyogtam.

- Nem lehet. Tegnap óta még át sem öltöztem. Biztos így akarsz te ölelgetni? – próbáltam meg felkelni, de visszahúzott, amitől egy pillanatra kellemetlen érzés futott át rajtam egy két évvel ezelőtti képpel.

- Igen.

- Fernando, kérlek, eressz el! – erre már lazult a szorítása, én pedig az ágy szélére ültem ki. Nem tehettem róla, a múltbéli dolgokat még nem bírtam teljesen kiverni a fejemből, s bármennyire is tudtam, hogy bízhatok Nandoban, az ilyen helyzeteknél mindig előtörtek a félelmeim. Talán el kéne mennem egy pszichológushoz.

- Valami rosszat csináltam? – kelt fel és mászott oda mögém. Hangja tisztára olyan volt, mint egy ártatlan kisfiúé, aki nem tudja, mit tett, és nem tudtam, plusz nem is volt okom haragudni rá. Hisz fogalma sem lehet róla, hogy belőlem ez ezt hozza ki.

- Nem, csak... tudod, Aaron miatt... – nem tudtam, hogy megfogalmazni, de erre nem is volt szükség, mivel Fernando egyből megértette.

- Aaron miatt nem bírod az ilyen helyzeteket. – fejezte be a mondatom, és én hátrafordultam.

- De tényleg nem miattad van. – szabadkoztam, de elhallgattatott.

- Nyugi. Megértem. És ígérem, ezentúl figyelni fogok. – elmosolyodott, én pedig pár másodpercig nem tudtam, mit is mondhatnék, aztán óvatosan a szemébe néztem.

- Köszönöm! – feleltem halkan, ő pedig magához húzott.

Ezek után viszont én tényleg átöltöztem a fürdőben, Torres meg addig a konyhába ült ki. Hamar megvoltam, aztán két nem túl erős kávéval foglaltam helyet én is az asztalnál. Mosolyogva kortyoltam bele az italba, aztán eszembe jutott valami.

- Mielőtt elfelejtem, nem tudod, ma Özil mit csinál? Mert ugye mondtad, hogy edzeni nem fog a lába miatt. – kérdeztem, mire Fernando kicsit értetlenül nézett rám.

- Fogalmam sincs. De miért?

- Csak kell. De ha nagyon szépen nézek, akkor nem tudnád kideríteni? – kicsit megrebegtettem a szempilláimat, Fer pedig egy sóhajtás kíséretében megkereste a mobilját, és telefonálgatni kezdett. Magamban vigyorogva ittam tovább a kávét, s kábé öt perc múlva Nando vissza is tért a válasszal.

- Kijön edzésre megnézni minket. Viszont mit kapok ezért az információért cserébe? – vigyorgott pimaszul, én pedig áthajoltam az asztal felett, és megcsókoltam, aztán pedig visszaültem a helyemre.

- Ez megteszi? – ártatlan arccal néztem rá.

- Megteszi. – vigyorgott továbbra is, aztán az órára nézett, és rögtön lehervadt az arcáról a mosoly – De azt hiszem, mennem kell. Edzés előtt még van egy kis dolgom, és jó lenne haza is menni azért.

- Hát jó. Te tudod. Edzésre szerintem úgy is kimegyek én is. – mondtam, s ezek után elbúcsúztunk, majd ő elment, én pedig írtam egy sms-t Ninának.

A nap többi része nagyjából ebédmegrendeléssel, a laptopommal, meg egy terv kiötlésével töltöttem, aztán pedig elmentem Nináért, onnan pedig a pályára vezettem.

- Most komolyan, minek hoztad Ramet? – értetlenkedte az utat figyelve.

- Nem volt szívem otthon hagyni. Megmutatom neki a pályát. Az edző bának pedig megígérem, hogy nem fog a fűre pisilni. – vigyorgott mellettem a húgom, én meg csak a fejemet csóváltam.

Mire odaértünk az edzés persze elkezdődött, szóval besiettünk, ám a pálya előtt Nina visszarántott, pont mielőtt még kiértünk volna a folyosóról.

- Mi van már? – néztem rá, de ő csak a fejét rázta.

- Nem gondolod, hogy talán kicsit feltűnő lenne, ha én is kimennék, te meg rólam érdeklődnél? – tárta szét a karját, már amennyire szét tudta a kezében a kutyával.

- Na jó, ez igaz. – gondolkodtam el – De akkor ti itt maradjatok csendben!

- Nyugi, jók leszünk. – bólogatott hevesen Nina, aztán én fogtam, és kimentem, majd ledobtam magam Özil mellé.

- Nem tudom, ki vagy, de nem, továbbra sem fotózhatod le a bedagadt bokám. – mondta sóhajtva, miközben fel sem nézett a mobiljából. Enyhén furcsán meredtem rá.

- Elhiszed, hogy ilyen még csak eszembe sem jutott? Különben is, melyik idióta csinálna ilyet? – értetlenkedtem, mire meglepetten felém fordult.

- Oh, Mirjam, hello! Hát izé, hármat találhatsz, kinek vannak ilyen ötletei. – húzta el a száját.

- Lássuk csak, kik képesek ilyenre: Sergio, Marcelo, vagy esetleg, huh, más nem jut eszembe. – ingattam a fejemet, de Mes így is bólintott.

- Sergio és Marcelo kitalálták, hogy mivel úgy is lila, akkor rajzolnak rá egy mosolygó szilvát, és Arbeloával felnyomják twitterre a képet. De hogy ebbe mi a jó, ne kérdezd! – egy pillanatig csak meredten bámultam rá, aztán megráztam a fejemet.

- Na mindegy, nem ezért jöttem, hanem, hogy kérdezzek pár dolgot. – furcsán nézett rám, de nem érdekelt, lazán átkaroltam a vállát, és folytattam – Tényleg van egy bizonyos lány a láthatáron? – vigyorogtam, neki meg elkerekedett a szeme.

- Ezt honnét veszed?

- Figyelj, ebben a csapatban gyorsabban terjednek a pletykák, mint az, mikor egy óra alatt kell szólni mindenkinek, hogy sürgősségi edzés van beiktatva délutánra. – magyaráztam, aztán újból megkérdeztem – Szóval ez igaz? – szólásra nyitotta a száját, csakhogy abban a pillanatban kutyaugatás hallatszódott, és Mes felvont szemöldökkel nézett el mögém.

- Ez.. ez egy kutya? – kérdezte a folyosó kijáratát méregetve, én pedig megfogtam az arcát az egyik kezemmel, s visszafordítottam a fejét.

- Pf, ugyan már, dehogyis! Inkább a kérdésemre válaszolj! – pislogtam erőltetetten mosolyogva, s Mesut még egy darabig értetlenül nézett, aztán sóhajtott egyet a kitartó „farkasszemet nézünk, de nem adom fel” pillanataink után.

- Rendben, megadom magam. Van valaki.

- Szuper! Halljunk róla! – vigyorodtam el, hiszen elméletileg én tudtam, ki az, de azért biztosra akartam menni.

- A többi már nem publikus. – sóhajtottam egy nagyot, aztán erősen belebokszoltam a karjába – Hé, ez fáj! Torrest is ilyen terrorban tartod? – a szememet forgattam, és megint meg akartam ütni, de megadóan feltartotta a kezét – Jó-jó, csak hagyj! Komolyan, rosszabb vagy, mint Mourinho büntetés körei. Egyébként semmi érdekes. Azt hittem, összejöhet, mert ő is ugyanígy érez, de tévedtem. Csak tudod, ez azért rossz is. Nem csak azért, mert ő teljesen más, mint eddig bárki, hanem, mert ha még viszont is szeretne, akkor sem jöhetne össze a dolog. – mondta maga elé bámulva, én pedig csak néztem rá. Eddig azt hittem, hogy ez mindkettejük részéről valami futódolog, ami pár hét múlva elmúlik, de Özil szavai valami egészen mást sugalltak.

- Mi miatt nem jöhetne össze? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal.

- Például a bátyja miatt, egy közeli barátom. És nem hiszem, hogy örülne neki, plusz számára nem én lennék a legmegfelelőbb ember, aki mellett a legboldogabb lehetne. – elhűlve meredtem rá, aztán csak kitört belőlem a dolog.

- Te kishitű barom! Mi ez a duma? Komolyan, számára jobb embert el sem tudnék képzelni, neki te vagy a legmegfelelőbb ember! A bátyja meg nem hiszem, hogy gond lenne!

- Te meg miről beszélsz? – fülem mögé tűrtem a hajamat, és mélyen a szemébe néztem.

- Tudom, hogy Nina az. Tudok mindent, hogy mi történt, és azt is tudom, főleg a te mostani monológod után, hogy nagyon is ilyen emberre van szüksége a húgomnak, és nem olyanra, mint az ilyen Reyesféleségek. – pislogás nélkül meredt rám, és megráztam a fejemet – Szereted őt, igaz?

- Igen. – felelte némi tétovázás után.

- Akkor nincs gond Ezt neki is el kell mondanod, mivel.. – azt akartam mondani, hogy mivel ő is szeret téged, csakhogy abban a pillanatban hátulról valami közbe zavart.

- Az ott Rame? – kérdezte Mesut hirtelen, s hátrafordulva valóban a kutyust pillantottam meg rohanni Mourinho felé, aztán jött utána a húgom is persze – Nina? – lepődött meg Özil, aztán hol rám, hol Ninára nézett. Már akkor sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége – Akkor jól hallottam az ugatást, igaz? – kérdezte összeszorított szájjal, s csak lesütött szemmel bólintottam – Szóval te tudtad, hogy ott van, és úgy mondattál el velem mindent. Hát kösz, bár fogalmam sincs miért volt ez jó. De ha akarod, legközelebb az egész csapat előtt, sőt az egész stadion előtt hangosan a mikrofonba is megalázhatom magam, csak szólnod kell. – azzal feltápászkodott.

- De te ezt teljesen félreérted! Mint minden más egyebet is! – kiáltottam utána, de ő csak szó nélkül bevánszorgott az épületbe a sérült bokájával, és még csak hátra sem fordult. Ajj, de nehéz vele!

- Azt hiszem, beszélnem kell veletek! Most! – jött oda az edző Raméval a kezében, s húgommal együtt bevonultunk vele, miközben az egész csapat minket bámult.

„Basszus, basszus, basszus! Én akkora hülye vagyok! Egyrészt, mert én tehetek róla, hogy Mes azt hitte, nem szeretem, másrészt, meg arról is én tehetek, hogy most azt hiszi, a megaláztatás volt a célt ma. Pedig nem, és ha Rame nem szökik ki a kezemből, akkor Mirjam rávette volna, hogy mondjon el mindent nekem (egyébként az egészet hallottam), de így nem fog semmit sem mondani, sőt valószínűleg szóba sem áll majd velem. Viszont azért a lényeg megvan: szeret.

Mourinhotól pedig egy kis lecseszést kaptunk a kutyáért, de tényleg nagyon enyhét, mivel megmagyaráztam, hogy nem vittem be a pályára, én távolról néztem az edzést, de ő megszökött a kezemből. Szóval ezt megúsztuk, utána meg jöhetett ugye Sergi, hogy mit kerestem én ott, de erre csak azt válaszoltam, hogy az volt az a program, ahova Miri hívott. Úgyhogy, magyarázkodás letudva.”

Dear Diary - 12.fejezet

„A történtek után két nappal Reyes odalépett hozzám az iskola előtt, és mosolyogva megkérdezte, hogy tetszett az ajándék. Teljesen lepadlóztam, de aztán válaszoltam neki, miszerint jól mutat a folyó meder alján, és csináljon egy újat az új barátnőjének. Hát ezt nem értette, mire elmagyaráztam neki a dolgot, majd faképnél hagytam. Hülye barom! Pf, ennyire hogy lehetett részeg?!

De nem érdekel, ha szeretne, akkor nem tette volna ezt, szóval már leszarom. Úgyhogy újra szingli vagyok. Háh.

Özillel meg azóta nem beszéltem, de nem tudom, mi legyen. Az is rossz, hogy erről még senkinek nem beszéltem, így tanácsot sem tudok kérni, de talán Mirjamnak ezt elmondhatom. Talán ő az, aki a legjobban megértené. Na mindegy, majd még eldöntöm. De most megyek Sergio elé az edzésre, mert hamarosan végez.”

Kihasználva, hogy most már végre valahára nekem is van kocsim, azzal furikáztam oda a pályára, de amikor befelé sétáltam, Mourinho jött velem szemben.

- Oh, ezek szerint mára ennyi volt az edzés. Nem dolgoztatta meg őket nagyon. – vigyorogtam rá, mire ő is elmosolyodott. Sergi által ugye ismert, és sokszor, ha együtt voltunk valamilyen közös rendezvényen, mindig ő rendezte a bátyámat, mintha csak az apja lenne, velem viszont soha nem volt olyan. És ezt nagyon bírtam. Meg a lányát is. Jó, pár évvel fiatalabb nálam a csaj, de tök jó fej, és ha ott volt ő is az ünnepségeken, akkor egész jól megvoltunk. Kibeszéltük a fiúkat.

- Jók voltak ma, szóval nem kínoztam őket. Majd legközelebb – mondta Mou, aztán ő is elment, én pedig leültem az előtérbe. Unalmamban elkezdtem a mobilommal szórakozni, mivel Sergio szokott általában az utolsó lenni elkészülés terén, de aztán hirtelen lépéseket hallottam, s felpillantva Özilt pillantottam meg.

- Szia! – köszönt távolról, mire intettem, de aztán olyan érzésem volt, hogy muszáj beszélnünk, ám ő megelőzött, mivel visszafordulva kicsit közelebb jött – Figyelj, a múltkori... – kezdett bele, de félbeszakítottam. Túl fájdalmas lett volna tőle hallani, nem akartam, hogy ő mondja ki, inkább megtettem én.

- Tudom, mindketten hülyék voltunk, gyenge pillanatai vannak az emberek többségének is, szóval felejtsük el! – néztem mélyen a szemébe, mire kicsit úgy tűnt, mintha ledöbbent volna. Nem ezt akarta mondani?

- Hát, akkor, ha te így gondolod... – húzta el a száját, és most rajtam volt a sor, hogy ledöbbenjek.

- Mert te mit akartál mondani? – kérdeztem elnyújtva, de csak megrázta a fejét.

- Hagyjuk. Ezt. – majd megfordult, és elment. Totálisan össze voltam zavarodva, és ott tartottam, hogy mindjárt elbőgöm magam. Ez megint mi volt? Mesut teljesen kiismerhetetlen!

El lettem volna ezzel a problémával még egy darabig, csakhogy megjött Sergio is, aki viszont örömmel konstatálta, hogy elé jöttem.

- Aranyos vagy, de nekem is van kocsim, meg lenne egy kis... dolgom. – nézett rám, és utalgatva mosolyogni kezdett, mire megértően bólintottam.

- Mindegy. Úgy is meg akartam látogatni Mirjamot. Neked meg sok sikert a csajhoz! – bokszoltam bele a karjába, aztán a kocsiig együtt mentünk, utána meg mindenki a saját dolgára. Szóval én a nővéremhez mentem, de a gondolataim csak Özil körül forogtak. Most már tényleg nem értem az egészet, és ezért is mentem Mirihez, hogy elpanaszoljak neki mindent. Mert ő talán tud segíteni.

- Sziaa! – öleltem át, ő meg kissé meglepődött, hogy mit keresek én itt.

- Hali! Hát te?

- Szeretnék beszélni veled, valakinek muszáj lesz kiöntenem a lelkem. És a választás rád esett. – magyaráztam, aztán beljebb mentünk, és a kanapéra leülve elregéltem neki mindent, kezdve a csóktól a nappalijában. A nővérem végighallgatott, én meg csak mondtam és mondtam, mert kétségbe voltam esve.

- És most nem tudom, mi van. Ő nem azt akarta mondani? – tártam szét a karom végül, és vettem egy nagy levegőt, mert teljesen kifogytam belőle.

- Hát, nem hiszem. – szólalt meg Mirjam is, erre pedig felvontam a szemöldökömet, hogy ez mégis mit jelentsen – Ne nézz már így rám! Én sem vagyok biztos benne!

- Nem, nem! Mondjad csak, mit tudsz! – unszoltam, mert igazán kíváncsivá tett ezzel a megnyilvánulásával, és ha ez velem volt kapcsolatos, akkor tudnom kellett róla.

- Igazából én sem tudok semmi biztosat, csak állítólag Mesut egész héten tökre kivolt, és hogy azt mondta Fernandonak, meg Sergionak, hogy az egy lány miatt van. Aztán persze a srácok győzködték, hogy vallja be, mit érez, de mondta nekik, hogy az nem biztos, hogy jó ötlet. Ezt pedig Fernando elmesélte nekem, és ennyit tudok. – nagyokat pislogva néztem rá, és fura volt ezt hallani. Az a bizonyos „egy lány” én lennék? Miattam volt/van padlón Mes? Hát... ezt jó tudni, és ezek szerint én ma még rá is raktam erre egy lapáttal. Gratulálok magamnak!

- Most ezzel megleptél. – néztem körbe zavartan, s Mirjam fürkészni kezdte az arcom.

- Szóval akkor nem gondoltad komolyan, amit ma mondtál neki?

- Persze, hogy nem! Egyszer már kijelentettem, hogy szeretem, csak akkor olyan furán reagált. De ez nem múlik el olyan könnyen. – csattantam fel, de közben meg elvörösödtem, mint egy 10 éves kiscsaj, ha azt kérdezik tőle, tetszik-e neki valaki.

- Nos, akkor ezt megmondhatnád neki is. Vagy ha biztosra akarsz menni, akkor kicsit puhatolózhatok nála. – kacsintott rám Mirjam, s végig vigyorgott. Szerintem élvezte, hogy segíthet a kicsi húgának.

- Hát jó. De csak finoman. – egyeztem bele, aztán nővérem nevetve átölelt.

- Olyan cuki, hogy még így, 18 évesen itt bizonytalankodsz. Ezért leszel te mindig is az én kicsi hugicám. – a szemeimet forgatva elmosolyodtam, de nem szóltam egy szót se. Sokáig úgy sem maradhattam, mivel Mirjam a randijára készült, így kitessékelt. Persze miután segítettem neki kiválasztani, hogy mit vegyen fel.

- Szia, és köszönök mindent! – öleltem meg végül, aztán kinyitottam az ajtót – Ó, hali Fer! – egy vigyor terült szét az arcomon, és hazáig ezt le sem tudtam vakarni magamról.

Mirjam

- Mi volt itt? Csoportos készülődés? – nézett meglepetten Torres, aztán kapcsolt – Jaj, ezt neked hoztam. – azzal átnyújtott egy csokor rózsát, meg egy doboz svájci csokit, amiket elpirulva vittem be a szobámba.

- Na, indulhatunk. – tértem vissza, és enyhén zavarban voltam. Ez volt az első randink Fernandoval, és hiába ismertem már egy jó ideje, akkor is lepkék voltak a gyomromban. De nem bántam. Pont ettől volt olyan igazi randevúszerű a dolog.

- És hova megyünk? – kérdeztem izgatottan az autóban ülve, mire csak egy sokat sejtető mosolyt kaptam válaszul, de Fer semmit nem szólt, ami azért volt, mert pár perc múlva elérkeztünk egy étteremhez, amitől enyhén tátva maradt a szám – Hű. – csak ennyit tudtam mondani, de több hang nem nagyon akart kijönni a torkomon.

- Múltkor említetted, hogy régen ez volt a kedvenc helyed, szóval gondoltam idehozlak. – mosolygott Torres, aztán kiszálltunk az autóból, de én még mindig le voltam nyűgözve.

- Hát ez... váó, köszönöm! – öleltem meg, majd bementünk. A pincér kedvesen köszöntött minket, aztán egy kétszemélyes asztalhoz vezetett, ami pont az épület fala mellett volt, csakhogy a fal üvegből volt, így csodálatos kilátásunk volt Madrid esti belvárosára.

- Egy kicsit megváltozott, mióta utoljára itt jártam. – meséltem, miközben a pincér kiosztott mindegyikünknek egy-egy étlapot, aztán töltött a poharunkba pezsgőt is – Te nem vezetsz? – néztem Fernandora összehúzott szemöldökkel, de csak a fejét rázta.

- Nem. Mivel nem vagyunk olyan messze, ezért gyalog haza tudlak kísérni, utána meg eltaxizok, és holnap visszajövök a kocsiért.

- Értem. – bólogattam hevesen, aztán felemeltem a poharamat – Akkor ránk!

- Ránk! – majd mindketten beleittunk a pezsgőbe, és egy kellemes beszélgetés közben vártuk a vacsorát. Miután kihozták, és meg is ettük (ő is valami csirkéset evett, és én is), jóllakva dőltem hátra a székemen.

- Desszert? – kérdezte vigyorogva, mert azt hitte nemleges választ kap majd.

- Jöhet. – húztam ki magam, erre pedig kissé ledöbbent.

- Most komolyan? – bólintottam, mire hitetlenkedve megrázta a fejét. Hát igen, arról elfelejttetem szólni, hogy nem csak Nina imád enni. Hanem én is. Ez ilyen családi izé, azt hiszem. – És mit kérsz?

- Ilyen csokis sütit. – mutattam rá az étlapra, ő meg szólt a pincérnek. Én csak vigyorogtam.

Miután azt is sikeresen betoltam, amit persze Torres szörnyülködve nézett, ő kifizette a számlát, aztán a parkon keresztül elindultunk hozzám.

- Nem gondoltam, hogy tényleg meg tudod azt enni. – nevetett zavartan, miközben összekulcsolta az ujjainkat, aminek következtében ismét teljesen elvörösödtem. Úgy éreztem magam, mint egy kislány az első randin, de ez így vicces volt. És Fernando sem arra ment, hogy most aztán rögtön lefektet. Betartotta azokat a szabályokat, amiket akkor állítottam, mikor nem engedtem, hogy megcsókoljon. Meg amúgy is tudja, hogy nekem ehhez kell azért egy kis idő, mert a két évvel ezelőttiek rányomták a bélyeget a párkapcsolataimra. Sőt, talán Nando az első, aki mellett igazán jól érzem magam, és nem félek attól, hogy mit tesz velem.

- Bocsi, azt nem említettem, hogy a kaja az életemben az első helyek valamelyikén áll. Sok mindent háttérbe szorít. – vigyorogtam, s erre megálltunk.

- Még engem is? – pimaszul mosolygott, én pedig úgy tettem, mintha elgondolkodnék egy pillanatra.

- Háát...

- Hé! – nevetett, s vele együtt én is, így belefúrtam az arcom a vállába. Olyan jó érzés volt vele a parkban, ahogy átölelt, és úgy éreztem, hogy ezt a pillanatot semmi sem ronthatja el. És valóban nem. Sőt, csak még jobb lett az egész este, mikor Fernando az állam alá nyúlt óvatosan, kissé megemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen, aztán megcsókolt. Tényleg sokkal romantikusabb volt ez így, mintha ott a parkolóban lett volna az első. És ennek így kellett lennie, ez így volt tökéletes.

- Gyere, menjünk haza! – mondta halkan Nando, miután elhúzódtunk egymástól, és én mosolyogva bólintottam. Kis híja volt, hogy nem emelkedtem el a földtől, annyira boldog voltam.

Egy darabig nem is szóltunk egymáshoz nagyon, de aztán eszembe jutott valami, és onnantól kezdve be sem állt a szám egészen hazáig. Nando leginkább csak hallgatott, mivel szóhoz sem hagytam jutni, legfeljebb már csak akkor, amikor a búcsúra került a sor.

- Ne haragudj, megszólalni sem engedtelek! – nevettem el magam zavartan az ajtóban állva.

- Nincs gond. Szívesen hallgatlak. – mosolygott rám, amitől szinte elolvadtam. Jaj, annyira szerelmes vagyok!

Pirulva álltam ott, s ekkor Torres megint megcsókolt búcsúzóul, végül pedig elköszönt.

- Majd beszélünk! – intett, és én is ugyanígy tettem.

- Szia! – azzal már csuktam volna be az ajtót, de meggondoltam magam – Nando! – kiáltottam utána, mire kérdőn megfordult – Nem akarsz... esetleg... maradni estére? – Fer óvatosan elmosolyodott, de bólintott, szóval visszajött a lépcsőről. Igen, ez így gyorsnak tűnhet, főleg, hogy egy hete nem engedtem neki a csókot se, de én még nem „olyanban” gondolkoztam. Csupán a közelemben akartam tudni, mélyet szippantani a pólója illatából, miközben szorosan átölel. Nekem csak ilyen terveim voltak estére, és ez egyelőre bőven meg is felelt. Mert boldog voltam mellette.

„Nagyon-nagyon-nagyon jót tett az a beszélgetés Mirjammal, főleg, mivel akkor teljesen össze voltam zavarodva. Azt sem tudtam, én mit akarok, hogy Mesut mit akar, hiszen minden olyan fura volt, de most legalább tisztában vagyok az érzéseimmel. Szeretem őt, és ezt neki is tudnia kell! De előtte még megvárom, amíg Miri megtudakol pár dolgot. Biztos akarok lenni a dologban.

Jaj, azok ketten meg annyira összeillenek. Mármint Mirjam és Torres. Nagyon cukik! Mondtam én, hogy ezek egyszer még összejönnek. És láss csodát, így lett! Egyszerűen csak király vagyok! Most viszont megyek, elújságolom Serginek ezt, meg érdeklődök a mai áldozata után. Látszólag az ő randijuk hamar véget ért.”

Amíg nem jön a következő

Már íródófélben van a következő fejezet, de addig is hoztam egy kis prezentációszerűséget a Real ünnepléséről az öltözőben, repülőn és a Cibeles téren. :):)

Remélem tetszik majd! ;)

http://prezi.com/w5jgvmkczyb8/copy-of-campeones-campeones/

Dear Diary - 11. fejezet

„Csak „kicsit” ijesztettem rá mindenkire, és így belegondolva meg is lehet érteni őket, és nem azért mert el akartam menni. Hanem mert félreérthetőre sikerült az az sms, és Sergio is már rögtön arra agonizált, hogy öngyilkos akarok lenni. Pedig nem, ilyen meg sem fordult a fejemben, de legalább így megtudtam, mennyire aggódnak értem: hát, nagyon.”

Mesut

- Minden oké? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel Sergiotól, mert ahogy a telefont a kezében tartotta, arca folyamatosan egyre jobban elkomorodott. Nem válaszolt, ezért már a vállánál fogva rángattam meg kicsit. – Nem hallod? Mi van? – erre már az orrom alá dugta a telefonját, és olvasás közben az én arcom is olyan lett, mintha szellemet látnék. A sorok olvasása közben egyre jobban azt éreztem, hogy ott leszek rosszul, majd visszaadva Sergionak a mobilt, nem tudtam mit lehetne tenni. Mit akart ezzel mondani? Ugye nem akar oltári nagy baromságot művelni? Ugye nem?

- Tudod, hova mentek? – kérdeztem, mert úgy éreztem, hogy muszáj tennünk valamit.

- Ja, a gyerek elmondta, mert anélkül nem engedtem volna el. – magyarázta, aztán elmondta a bowling pálya címét, és megegyeztünk abban, hogy ő megpróbálja elérni, én pedig elindulok kocsival. Gyorsan bepattantam az autóba, de mivel még két perc után sem kaptam hívást, hogy sikerült-e beszélni vele, ezért úgy döntöttem, megpróbálom én is. Nem sok reményt fűztem a dologhoz, s már épp le akartam tenni az ötödik kicsengés után, mikor meghallottam a nevem a telefonban.

- Mesut. – hatalmas kő esett le a szívemről, és sietve válaszoltam.

- Nina! Merre vagy? – kérdeztem, de választ már nem kaptam. Csak egy csobbanást hallottam a vonal túl végéről, amitől megint csak egekbe szökött az adrenalin szintem. Elkezdtem gondolkozni, hogy vajon ez merre is lehetett, hiszen mikor a nevemet mondta, akkor is mintha folyó sodrását hallottam volna. Aztán kapcsolt az agyam, hogy a pálya környékén megy el a Manzares, szóval felhívtam Sergiot, közöltem vele, hogy valószínűleg tudom, hol van Nina, és még jobban a gázra tapostam. Lehet, hogy már beleugrott, vagy vajon mi volt az a csobbanás? Ha ezt tette volna, azt nem élném túl.

„Szeretlek. És üzenem Mesutnak, hogy őt is!” Ez a gondolat járt a fejemben, bárhogy is értette. Én is szeretem őt, még ha nem egészen úgy, ahogy ő gondolja, de ezt nem tudhatja meg, mert akkor minden elromolhat, vagy már el is romlott a csók miatt.

A híd fele tartottam, s mikor megláttam egy alakot a korláton üldögélni, azonnal benyomtam a satuféket, mert tudtam ki az. Őt bármikor felismerem. Kiszálltam, aztán észrevettem, hogy mozgolódni kezd, így rögtön odarohantam, s hátulról átkaroltam. Nem akartam elveszíteni, hiszen szerettem.

- Ne tedd ezt! – suttogtam a fülébe – Én nem haragszom semmiért, csak ne csináld!

Nina

Kicsit összerezzentem a hátulról átkaroló kezek hatására, de a hang felismerése után egy apró mosoly futott át az arcomon, még ha semmi sem volt megmosolyogtató a helyzeten.

- Mit ne csináljak? – kérdeztem, s lábaimat átvetettem a korláton, így már Mesuttal szemben ültem, és egyenesen a szemét vizslattam.

- Mert, nem akartál leugrani? – kissé zavartnak tűnt, amitől nevethetnékem támadt bármennyire is szarul éreztem magam.

- Nem.

- Oh. – kicsit elvörösödve megvakarta a fejét, én pedig hirtelen megöleltem.

- Annyira örülök, hogy itt vagy! – egyik pillanatról a másikra tört rám a zokogás, és fájt az egész Reyes dolog, de annyira jól éreztem magam Mes karjaiban, hogy a történtek már csak távoli emlékeknek tűntek.

Jó pár percig voltunk úgy, Özil csak átkarolt, én pedig csak sírtam és sírtam, amikor halkan megszólalt.

- Gyere, menjünk a kocsihoz, lassan Sergio is ideér. – előreindult, én pedig lekászálódtam az eddigi helyemről, de aztán nem mentem rögtön utána, hanem lehajtottam a fejemet, és hirtelen megszólaltam. Nem tudom, mi vezérelt, vagy miért tettem ezt, de muszáj volt kimondanom.

- Szeretlek. – félhangosan jelentettem ki magam előtt bámulva a földet, de aztán felnéztem, és rögtön meg is bántam. Mesut ugyanis meghallotta, és megfordulva egyenesen rám meredt. Meg akart szólalni? Nem tudom, és azért sem fogom megtudni, mivel Sergio kocsija abban a pillanatban leparkolt, és belőle bátyám szállt ki, majd rohant felém.

- Nina, hála az égnek, mi történt? És mi volt az az sms? Nagyon megijesztettél! – szorított magához, de közben még elkaptam Mesut pillantását, ahogy összeszorított szájjal rám nézett, aztán pedig zsebre dugta a kezét, és elindult a kocsija felé.

- Sergio, én megtaláltam, most már rád bízom, én inkább hazamegyek. Ennyi ember nem kell ehhez, meg te vagy a bátyja. – majd fogta, és elment. Fájt az egész, mivel nem értettem, mi volt ez a reakció, és azt sem tudtam, hogy mit gondol, úgyhogy úgy tűnt, a mai nap folyamán két embert is elveszítettem, akik számomra fontosak voltak. Csak egy dolog nem fért a fejembe: akkor délelőtt mi volt az a csók?

Nem sok időm maradt ezeken gondolkozni, mivel Sergio azonnal hazavitt, és otthon kifaggatott mindenről, hogy mi volt ez az egész, miért volt az az sms, meg hasonlók. Gondolom, mondanom sem kell, hogy eléggé pipa lett Reyesre, rám egyáltalán nem volt az, és most azt tervezi, hogy elkapja. De azért remélem, ezt nem teszi meg, még le kell beszélnem róla. Nem akarom, hogy börtönbe kerüljön egy ilyen hülye miatt.

Mirjam

A tegnap este elég mozgalmas volt, hiszen nem elég, hogy Fernando azt hiszi, barátom van, de ráadásul, mint kiderült Ninát is csúnyán átejtette a pasija, aminek következtében nem kis kavarodás lett, de mára már állítólag rendben van. Szóval azért ma meglátogatom őket, meg így leellenőrzöm, hogy él-e még a kutya, de előtte el kell intéznem még pár dolgot a stadionnál.

Első utam tehát odavezetett a hajnali órákban, ami ugyan nálam fél tízet jelentett, de hát na, nekem az még hajnal, akkor szoktam kelni. Úgyhogy kissé álmos fejjel beszéltem a főnökkel, meg ugyanilyen nyomott ábrázattal sétáltam ki az épületből. Hát igen, hajnalban jellemző rám, hogy hajlamos vagyok nem figyelni dolgokra, meg tegnap azért az az egy üveg bor is elfogyott, szóval nem csoda, hogy Daniel mellett úgy mentem el, mint a huzat.

- Hé, tán nem sok volt tegnap a bor? – ragadott meg egy kar, mire csak pár pislogás után döbbentem rá, hogy az Daniel.

- Őő nem, csak álmos vagyok. Meg na jó, azért az is közrejátszik. – mosolyodtam el a fejemet vakarva, és erre Dan is felnevetett.

- Értem. Amúgy is beszélni akartam veled. – kicsit furcsán néztem rá, mert hogy akkor tegnap mit csináltunk?

- De hááát tegnap beszéltünk.

- Tudom, de másról lenne szó. Úgyhogy valamikor ma ráérsz? – mélyen a szemembe nézett, én pedig hirtelen nem tudtam, mit szeretne ezzel, de összeugrott a gyomrom.

- Hát, az az igazság, hogy a mai nap nem igazán jó, erre a hétre nagyon be vagyok táblázva. – húztam el a számat, de fogalmam sem volt, hogy mit szeretne. Remélem, nem mondtam semmi olyat tegnap este! – Mert miről lenne szó?

- Nos, a tegnapi beszélgetés után gondolkoztam egy kicsit rajtad és rajtam. Magunkról. És hát az igazság az, hogy rádöbbentem valamire..... áh hagyjuk! – hatalmas szemekkel meredtem rá, és már fordult volna meg, de én megragadtam a karját.

- Ne! Mondd csak! – néztem mélyen a szemébe, de megrázta a fejét.

- Most nem, talán egy megfelelő időpontban... négyszemközt. – azzal elment, és szemében némi csalódást véltem felfedezni. Értetlenül ácsorogtam ott, és bámultam utána, de amikor megfordultam, hirtelen egy másik ismerős alakkal találtam szembe magam.

- Hali Mirjam! – Fernando mosolygott rám, de volt ebben valami keserűség. Tudtam, hogy miért ilyen a tekintete, hiszen nyilván teljesen más hitben élt, mint ahogy az valójában volt. Úgyhogy tulajdonképpen nem is rossz, hogy találkoztam vele, mert így tisztázni tudom a helyzetet.

- Szia! Mi újság? – mosolyogtam rá.

- Edzésre megyek. – jelentette ki, amitől kicsit meghökkentem, mivel azt reméltem, hogy talán egy kicsivel több mindent mond, de ez által beigazolódott a sejtésem.

- Aha. Figyelj, tegnap szerintem félreértettél valamit. – néztem mélyen a barna íriszekbe, erre pedig gúnyosan felnevetett.

- Igen? Mit?

- Tudod, Daniel a legjobb barátom, és nem azért volt nálam, mert a pasim. – magyaráztam, Torres pedig összevont szemöldökkel hallgatott.

- És miért kéne hinnem neked? Különben meg akkor sem, és most sem úgy tűnt, mint aki a barátjának tart csak téged.

- Ez hülyeség! És amúgy meg én azt hittem, ez alatt az idő alatt megismertél annyira, hogy tudd, nem hazudnék neked! – csattantam fel, de ezt hamar meg is bántam Fer meglepődött ábrázatát látva, és valamivel halkabban hozzátettem – Amúgy is, én mást szeretek. – vörösödve néztem rá, és egy döbbent pillantást kaptam válaszul, aztán Fer óvatos mosolyra húzta a száját.

- Ez esetben bocsánat, és valamikor eljönnél velem vacsorázni? – pimaszul mosolyogott, és erre már az én szám is felfelé görbült, de aztán elkomolyodtam.

- Ki mondta, hogy téged? És nem bocsátok meg!

- Oh... – lefagyott az arcáról a mosoly, s nem bírtam ki, nevetve átöleltem.

- Persze, hogy téged. Lökött. És igen, elmegyek veled, megbocsátok, de szerintem most siess, mert érted jöttek. – néztem el jobbra, mivel Mourinho ordítozott Fernandonak.

- Torres, told be a segged, légy oly kedves! Köszöntem!

- Hát akkor majd beszélünk. Szia! – meg akart csókolni, de én nem engedtem neki.

- A-a. Még az első randin sem vagyunk túl. – elvigyorodtam, ő meg csak a fejét csóválta.

- Gonosz vagy. – azzal elbúcsúztunk, és mindkettőnk ment a saját dolgára. Valahogy különösen megkönnyebbültem, hogy ezt elmondtam neki, és fülig érő mosollyal indultam el.

„Hogy lehet valaki ekkora tapló? És hogy járhattam én vele? Nem bírom felfogni. De azért nem akarom, hogy Sergio megverje, vagy valami, mert még a végén börtönbe zárják, és azt meg nem akarom. :( Majd megpróbálom elintézni a saját módomon.

A Mesutos dolog meg hát... nem tudom, mit gondoljak, azt hiszem tényleg szerelmes vagyok, csak ahogy a hídnál viselkedett. Vagy lehet, hogy csak megleptem? Áh, de nem jó ez így!”