Dear Diary - 12.fejezet

„A történtek után két nappal Reyes odalépett hozzám az iskola előtt, és mosolyogva megkérdezte, hogy tetszett az ajándék. Teljesen lepadlóztam, de aztán válaszoltam neki, miszerint jól mutat a folyó meder alján, és csináljon egy újat az új barátnőjének. Hát ezt nem értette, mire elmagyaráztam neki a dolgot, majd faképnél hagytam. Hülye barom! Pf, ennyire hogy lehetett részeg?!

De nem érdekel, ha szeretne, akkor nem tette volna ezt, szóval már leszarom. Úgyhogy újra szingli vagyok. Háh.

Özillel meg azóta nem beszéltem, de nem tudom, mi legyen. Az is rossz, hogy erről még senkinek nem beszéltem, így tanácsot sem tudok kérni, de talán Mirjamnak ezt elmondhatom. Talán ő az, aki a legjobban megértené. Na mindegy, majd még eldöntöm. De most megyek Sergio elé az edzésre, mert hamarosan végez.”

Kihasználva, hogy most már végre valahára nekem is van kocsim, azzal furikáztam oda a pályára, de amikor befelé sétáltam, Mourinho jött velem szemben.

- Oh, ezek szerint mára ennyi volt az edzés. Nem dolgoztatta meg őket nagyon. – vigyorogtam rá, mire ő is elmosolyodott. Sergi által ugye ismert, és sokszor, ha együtt voltunk valamilyen közös rendezvényen, mindig ő rendezte a bátyámat, mintha csak az apja lenne, velem viszont soha nem volt olyan. És ezt nagyon bírtam. Meg a lányát is. Jó, pár évvel fiatalabb nálam a csaj, de tök jó fej, és ha ott volt ő is az ünnepségeken, akkor egész jól megvoltunk. Kibeszéltük a fiúkat.

- Jók voltak ma, szóval nem kínoztam őket. Majd legközelebb – mondta Mou, aztán ő is elment, én pedig leültem az előtérbe. Unalmamban elkezdtem a mobilommal szórakozni, mivel Sergio szokott általában az utolsó lenni elkészülés terén, de aztán hirtelen lépéseket hallottam, s felpillantva Özilt pillantottam meg.

- Szia! – köszönt távolról, mire intettem, de aztán olyan érzésem volt, hogy muszáj beszélnünk, ám ő megelőzött, mivel visszafordulva kicsit közelebb jött – Figyelj, a múltkori... – kezdett bele, de félbeszakítottam. Túl fájdalmas lett volna tőle hallani, nem akartam, hogy ő mondja ki, inkább megtettem én.

- Tudom, mindketten hülyék voltunk, gyenge pillanatai vannak az emberek többségének is, szóval felejtsük el! – néztem mélyen a szemébe, mire kicsit úgy tűnt, mintha ledöbbent volna. Nem ezt akarta mondani?

- Hát, akkor, ha te így gondolod... – húzta el a száját, és most rajtam volt a sor, hogy ledöbbenjek.

- Mert te mit akartál mondani? – kérdeztem elnyújtva, de csak megrázta a fejét.

- Hagyjuk. Ezt. – majd megfordult, és elment. Totálisan össze voltam zavarodva, és ott tartottam, hogy mindjárt elbőgöm magam. Ez megint mi volt? Mesut teljesen kiismerhetetlen!

El lettem volna ezzel a problémával még egy darabig, csakhogy megjött Sergio is, aki viszont örömmel konstatálta, hogy elé jöttem.

- Aranyos vagy, de nekem is van kocsim, meg lenne egy kis... dolgom. – nézett rám, és utalgatva mosolyogni kezdett, mire megértően bólintottam.

- Mindegy. Úgy is meg akartam látogatni Mirjamot. Neked meg sok sikert a csajhoz! – bokszoltam bele a karjába, aztán a kocsiig együtt mentünk, utána meg mindenki a saját dolgára. Szóval én a nővéremhez mentem, de a gondolataim csak Özil körül forogtak. Most már tényleg nem értem az egészet, és ezért is mentem Mirihez, hogy elpanaszoljak neki mindent. Mert ő talán tud segíteni.

- Sziaa! – öleltem át, ő meg kissé meglepődött, hogy mit keresek én itt.

- Hali! Hát te?

- Szeretnék beszélni veled, valakinek muszáj lesz kiöntenem a lelkem. És a választás rád esett. – magyaráztam, aztán beljebb mentünk, és a kanapéra leülve elregéltem neki mindent, kezdve a csóktól a nappalijában. A nővérem végighallgatott, én meg csak mondtam és mondtam, mert kétségbe voltam esve.

- És most nem tudom, mi van. Ő nem azt akarta mondani? – tártam szét a karom végül, és vettem egy nagy levegőt, mert teljesen kifogytam belőle.

- Hát, nem hiszem. – szólalt meg Mirjam is, erre pedig felvontam a szemöldökömet, hogy ez mégis mit jelentsen – Ne nézz már így rám! Én sem vagyok biztos benne!

- Nem, nem! Mondjad csak, mit tudsz! – unszoltam, mert igazán kíváncsivá tett ezzel a megnyilvánulásával, és ha ez velem volt kapcsolatos, akkor tudnom kellett róla.

- Igazából én sem tudok semmi biztosat, csak állítólag Mesut egész héten tökre kivolt, és hogy azt mondta Fernandonak, meg Sergionak, hogy az egy lány miatt van. Aztán persze a srácok győzködték, hogy vallja be, mit érez, de mondta nekik, hogy az nem biztos, hogy jó ötlet. Ezt pedig Fernando elmesélte nekem, és ennyit tudok. – nagyokat pislogva néztem rá, és fura volt ezt hallani. Az a bizonyos „egy lány” én lennék? Miattam volt/van padlón Mes? Hát... ezt jó tudni, és ezek szerint én ma még rá is raktam erre egy lapáttal. Gratulálok magamnak!

- Most ezzel megleptél. – néztem körbe zavartan, s Mirjam fürkészni kezdte az arcom.

- Szóval akkor nem gondoltad komolyan, amit ma mondtál neki?

- Persze, hogy nem! Egyszer már kijelentettem, hogy szeretem, csak akkor olyan furán reagált. De ez nem múlik el olyan könnyen. – csattantam fel, de közben meg elvörösödtem, mint egy 10 éves kiscsaj, ha azt kérdezik tőle, tetszik-e neki valaki.

- Nos, akkor ezt megmondhatnád neki is. Vagy ha biztosra akarsz menni, akkor kicsit puhatolózhatok nála. – kacsintott rám Mirjam, s végig vigyorgott. Szerintem élvezte, hogy segíthet a kicsi húgának.

- Hát jó. De csak finoman. – egyeztem bele, aztán nővérem nevetve átölelt.

- Olyan cuki, hogy még így, 18 évesen itt bizonytalankodsz. Ezért leszel te mindig is az én kicsi hugicám. – a szemeimet forgatva elmosolyodtam, de nem szóltam egy szót se. Sokáig úgy sem maradhattam, mivel Mirjam a randijára készült, így kitessékelt. Persze miután segítettem neki kiválasztani, hogy mit vegyen fel.

- Szia, és köszönök mindent! – öleltem meg végül, aztán kinyitottam az ajtót – Ó, hali Fer! – egy vigyor terült szét az arcomon, és hazáig ezt le sem tudtam vakarni magamról.

Mirjam

- Mi volt itt? Csoportos készülődés? – nézett meglepetten Torres, aztán kapcsolt – Jaj, ezt neked hoztam. – azzal átnyújtott egy csokor rózsát, meg egy doboz svájci csokit, amiket elpirulva vittem be a szobámba.

- Na, indulhatunk. – tértem vissza, és enyhén zavarban voltam. Ez volt az első randink Fernandoval, és hiába ismertem már egy jó ideje, akkor is lepkék voltak a gyomromban. De nem bántam. Pont ettől volt olyan igazi randevúszerű a dolog.

- És hova megyünk? – kérdeztem izgatottan az autóban ülve, mire csak egy sokat sejtető mosolyt kaptam válaszul, de Fer semmit nem szólt, ami azért volt, mert pár perc múlva elérkeztünk egy étteremhez, amitől enyhén tátva maradt a szám – Hű. – csak ennyit tudtam mondani, de több hang nem nagyon akart kijönni a torkomon.

- Múltkor említetted, hogy régen ez volt a kedvenc helyed, szóval gondoltam idehozlak. – mosolygott Torres, aztán kiszálltunk az autóból, de én még mindig le voltam nyűgözve.

- Hát ez... váó, köszönöm! – öleltem meg, majd bementünk. A pincér kedvesen köszöntött minket, aztán egy kétszemélyes asztalhoz vezetett, ami pont az épület fala mellett volt, csakhogy a fal üvegből volt, így csodálatos kilátásunk volt Madrid esti belvárosára.

- Egy kicsit megváltozott, mióta utoljára itt jártam. – meséltem, miközben a pincér kiosztott mindegyikünknek egy-egy étlapot, aztán töltött a poharunkba pezsgőt is – Te nem vezetsz? – néztem Fernandora összehúzott szemöldökkel, de csak a fejét rázta.

- Nem. Mivel nem vagyunk olyan messze, ezért gyalog haza tudlak kísérni, utána meg eltaxizok, és holnap visszajövök a kocsiért.

- Értem. – bólogattam hevesen, aztán felemeltem a poharamat – Akkor ránk!

- Ránk! – majd mindketten beleittunk a pezsgőbe, és egy kellemes beszélgetés közben vártuk a vacsorát. Miután kihozták, és meg is ettük (ő is valami csirkéset evett, és én is), jóllakva dőltem hátra a székemen.

- Desszert? – kérdezte vigyorogva, mert azt hitte nemleges választ kap majd.

- Jöhet. – húztam ki magam, erre pedig kissé ledöbbent.

- Most komolyan? – bólintottam, mire hitetlenkedve megrázta a fejét. Hát igen, arról elfelejttetem szólni, hogy nem csak Nina imád enni. Hanem én is. Ez ilyen családi izé, azt hiszem. – És mit kérsz?

- Ilyen csokis sütit. – mutattam rá az étlapra, ő meg szólt a pincérnek. Én csak vigyorogtam.

Miután azt is sikeresen betoltam, amit persze Torres szörnyülködve nézett, ő kifizette a számlát, aztán a parkon keresztül elindultunk hozzám.

- Nem gondoltam, hogy tényleg meg tudod azt enni. – nevetett zavartan, miközben összekulcsolta az ujjainkat, aminek következtében ismét teljesen elvörösödtem. Úgy éreztem magam, mint egy kislány az első randin, de ez így vicces volt. És Fernando sem arra ment, hogy most aztán rögtön lefektet. Betartotta azokat a szabályokat, amiket akkor állítottam, mikor nem engedtem, hogy megcsókoljon. Meg amúgy is tudja, hogy nekem ehhez kell azért egy kis idő, mert a két évvel ezelőttiek rányomták a bélyeget a párkapcsolataimra. Sőt, talán Nando az első, aki mellett igazán jól érzem magam, és nem félek attól, hogy mit tesz velem.

- Bocsi, azt nem említettem, hogy a kaja az életemben az első helyek valamelyikén áll. Sok mindent háttérbe szorít. – vigyorogtam, s erre megálltunk.

- Még engem is? – pimaszul mosolygott, én pedig úgy tettem, mintha elgondolkodnék egy pillanatra.

- Háát...

- Hé! – nevetett, s vele együtt én is, így belefúrtam az arcom a vállába. Olyan jó érzés volt vele a parkban, ahogy átölelt, és úgy éreztem, hogy ezt a pillanatot semmi sem ronthatja el. És valóban nem. Sőt, csak még jobb lett az egész este, mikor Fernando az állam alá nyúlt óvatosan, kissé megemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen, aztán megcsókolt. Tényleg sokkal romantikusabb volt ez így, mintha ott a parkolóban lett volna az első. És ennek így kellett lennie, ez így volt tökéletes.

- Gyere, menjünk haza! – mondta halkan Nando, miután elhúzódtunk egymástól, és én mosolyogva bólintottam. Kis híja volt, hogy nem emelkedtem el a földtől, annyira boldog voltam.

Egy darabig nem is szóltunk egymáshoz nagyon, de aztán eszembe jutott valami, és onnantól kezdve be sem állt a szám egészen hazáig. Nando leginkább csak hallgatott, mivel szóhoz sem hagytam jutni, legfeljebb már csak akkor, amikor a búcsúra került a sor.

- Ne haragudj, megszólalni sem engedtelek! – nevettem el magam zavartan az ajtóban állva.

- Nincs gond. Szívesen hallgatlak. – mosolygott rám, amitől szinte elolvadtam. Jaj, annyira szerelmes vagyok!

Pirulva álltam ott, s ekkor Torres megint megcsókolt búcsúzóul, végül pedig elköszönt.

- Majd beszélünk! – intett, és én is ugyanígy tettem.

- Szia! – azzal már csuktam volna be az ajtót, de meggondoltam magam – Nando! – kiáltottam utána, mire kérdőn megfordult – Nem akarsz... esetleg... maradni estére? – Fer óvatosan elmosolyodott, de bólintott, szóval visszajött a lépcsőről. Igen, ez így gyorsnak tűnhet, főleg, hogy egy hete nem engedtem neki a csókot se, de én még nem „olyanban” gondolkoztam. Csupán a közelemben akartam tudni, mélyet szippantani a pólója illatából, miközben szorosan átölel. Nekem csak ilyen terveim voltak estére, és ez egyelőre bőven meg is felelt. Mert boldog voltam mellette.

„Nagyon-nagyon-nagyon jót tett az a beszélgetés Mirjammal, főleg, mivel akkor teljesen össze voltam zavarodva. Azt sem tudtam, én mit akarok, hogy Mesut mit akar, hiszen minden olyan fura volt, de most legalább tisztában vagyok az érzéseimmel. Szeretem őt, és ezt neki is tudnia kell! De előtte még megvárom, amíg Miri megtudakol pár dolgot. Biztos akarok lenni a dologban.

Jaj, azok ketten meg annyira összeillenek. Mármint Mirjam és Torres. Nagyon cukik! Mondtam én, hogy ezek egyszer még összejönnek. És láss csodát, így lett! Egyszerűen csak király vagyok! Most viszont megyek, elújságolom Serginek ezt, meg érdeklődök a mai áldozata után. Látszólag az ő randijuk hamar véget ért.”