19. fejezet - Tudni kell megbocsátani és felejteni

Tami

- José, a francba már! Eressz ki! Nem hallod?- ütöttem az ajtót, de miután percek múlva sem kaptam választ az ajtónak fordítva hátamat a földre csúsztam. Beletúrtam a hajamba, s közben azon gondolkoztam, hogy vajon mit kéne tenni. Én nem fogok itt maradni, hosszabb ideig meg fogok fulladni ebben az öltözőben. Szoktak itt takarítani egyáltalán?!

- Te meg mit mosolyogsz?- néztem rá Mesutra, aki a saját szekrénye előtt ücsörögve engem nézett és mosolygott.

- Áh, semmit. Csupán vicces, hogy már egy helyiségben sem bírsz megmaradni velem. Látom ennyit ért neked ez a fél év.- vetette a szememre, mire gúnyosan elmosolyodtam, vagy valami olyasmit csináltam.

- Ha akarsz, te maradhatsz, vagy talán beszélni akarsz róla? Mert ha jól emlékszem pont te voltál az, aki azt mondta, hogy hagyjuk ezt az egészet.- feleltem és kihívóan rápillantottam, mire elfordította a fejét. Győztes ábrázattal álltam fel, s körbenéztem, hátha találok valami kiutat innét, miközben Özil csak összefont karral üldögélt nem is pillantva rám. Ha így állunk… nekem végül is mindegy.

Annyira ideges voltam Joséra, hogy ezt tette velem, hogy ha előttem állt volna simán le tudtam volna ütni. Hogy jutott ez egyáltalán az eszébe?! És apa ebbe hogy mehetett bele?!

Idegesen járkáltam fel-alá, nem voltam képes belenyugodni abba a tudatba, hogy én most rá vagyok bízva az öcsém akaratára.

- Abbahagynád?- szólt be megint Özil, de nem hagytam abba, csak a szememet forgattam. Mikor lett ennyire utálatos?

- Idegesít?- néztem rá egy pillanatra, de többre nem is méltattam. Ha ő így, akkor én úgy.

- Szerinted?- nem volt túl értelmes beszélgetés, de én csak megrántottam a vállam, és nem álltam le.

- Oké.- azt várta, hogy leüljek, de én már csak dacból sem akartam a kedvében járni. Miért legyek kedves hozzá, ha ő sem hajlandó rá? Bár valójában nagyon is fájt legbelül, hogy így viselkedik velem, de hátha egy kis idő után lenyugszik, addig pedig nem fogok összetörni előtte. Nem szabad azt látnia rajtam, hogy feladtam, hiszen lehet, hogy akkor majd azt hiszi, nem szeretem eléggé ahhoz, hogy tovább kitartsak. Ezt pedig nem akarom.

Hirtelen megcsörrent a telefonom, én pedig reményteljes arccal kaptam elő, mert abban bíztam, hogy ezzel majd kiszabadulhatok.

- Apa!- szóltam bele örömittas mosollyal, apu meg nem kicsit nézhetett hülyének.

- Bocs, hogy kereslek, csak azt akartam kérdezni, hogy merre jársz, mert az edzés folyamán eltűntél.- mondta, én meg amolyan „akkor most elmondom neki, ő meg szépen kivisz innen” arccal feleltem.

- Jelen pillanatban a srácok öltözőjében vagyok, mert José bezárt ide Mesuttal, hogy beszéljük meg a dolgokat.- hadonásztam, de ő ezt úgy sem láthatta.

- Hm.. ez nem is rossz ötlet, sok sikert!- azzal lerakta, én meg meredten bámultam a készüléket, aminek a kijelzője nem is olyan rég még világított.

- Várj! Apa!- de már nem hallhatta. Összetörten ácsorogtam a terem közepén, amikor Özil kezdett el megint cseszegetni.

- Na, mi van, Mou is az én pártomat fogja?- gyilkos tekintettel fordultam feléje, egy pillanatig csak néztem rá, aztán felnevettem.

- Te tényleg nem vagy képes felfogni, hogy csak egy csók volt és nem jelentett az nekem semmit, igaz?- gúnyos mosollyal csóváltam a fejemet.

- Talán azért, mert ha én megcsókolok valakit, akkor azt azért teszem, mert az illetőt szeretem. Szóval most vagy szereted Torrest, vagy csak szimplán hülyíted őt is és engem is.- kezdett betelni a pohát. Elegem volt már a sértegetéseiből, amik igenis, hogy fájtak. Azt hiszem ez hozta ki belőlem azt is, amit ezek után a fejéhez vágtam.

- Ó bocsánat, de az mennyivel jobb, hogy ha van egy csaj, aki tetszik, és akivel össze akarnál jönni, de azért, hogy az apja nehogy megutáljon és kirakjon a csapatból te inkább egy másik libával megjelensz, sőt talán még meg is dugod?! Közben pedig a lányt megbántod, de azért még neked áll feljebb, mikor egy másik srác megcsókolja. Szerinted ez kellemesebb viselkedés? Mert akkor szerintem átértékelhetnél néhány dolgot, mert el vagy tévedve!- üvöltöztem, s a végére már a könnyeim patakokban folytak le az arcomon.

Mesut egy pillanatig csak bámult rám, de nem tudott semmit sem mondani, így csak némán a falat kezdte el pásztázni. Én csak sóhajtottam egy nagyot és szemeimet törölgetve hátat fordítottam neki. Csináljon, amit akar!

José

A büféből visszaérve egy hatalmas szendviccsel a kezemben odaálltam az ajtóhoz és hallgatózni kezdtem. Üvöltözés hangja szűrődött ki, így megrántottam a vállam és leültem az egyik székre. Jót fog tenni nekik ez a beszélgetés! Azt hiszem. De, ha ez összejön, akkor talán elmehetnék párterapeutának, tök jól megélnék belőle.

- Szia! Te mit csinálsz itt?- kérdezte hirtelen egy hang, mire felnéztem és Kakát pillantottam meg.

- Szia! Hát bezártam Tamit és Mesutot az öltözőbe, hogy beszéljék meg a dolgaikat.- magyaráztam úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne és nagyot haraptam a szendvicsből.

- Aha. Szóval akkor nem mehetek be, igaz?- mosolygott, én meg szintén mosolyogva megráztam a fejemet.

- Nem igazán. Mert mi kéne?- kérdeztem.

- Valamit bent hagytam.

- Hát majd meglesz, ha kiengedtem őket. De tudod, mit csinálhatsz? Meghívhatsz mondjuk egy sörre.- vigyorogtam, de ő csak a fejét csóválta.

- Apád tudja, hogy a 15 éves fia enyhén alkoholista?

- Alkoholista? Ugyan máár. Egyébként nem igazán, de nem is kell megtudnia. Viszont mit szólsz az ötlethez?- álltam fel, mert tudtam, hogy belemegy. Kaká jó fej volt, mint ahogy a csapat többi tagja is, és soha nem köptek volna be apának.

- Na, jól van, gyere!- azzal kimentünk kettesben hagyva továbbra is Matildet és Özilt.

Tami

Kezdett unalmassá válni ez az egész és azt hiszem én komolyan ott tartottam, hogy felvágom az ereimet, amikor felpillantva megláttam egy ablakot. Elsőnek nem az jutott eszembe, hogy ott ki tudnék mászni, ugyanis az ablak előtt José sétálgatott vidáman Kaká mellett. Falfehéren néztem őket, amint mennek el, de hirtelen észbe kaptam.

- José hova mész? Nem hallod?! Gyere vissza most azonnal, mi lesz velünk, ha te most elmész?- kiabáltam, de nem figyelt rám, pedig nagyon is hallotta az egészet. Láttam egy pillanatra az arcát és mosolygott, de ha kijutok innen én esküszöm, megverem. Hogy lehet ennyire szemét?!

Erre már Mesut is felkapta a fejét, s felpattant a helyéről, hiszen nem csak én voltam abban a veszélyben, hogy itt maradok bezárva, hanem ő is. Ekkor hirtelen felindulásból felléptem a padra, majd valahogy a szekrények segítségével próbálkoztam elérni az ablakot.

- Matilde! Mit művelsz? Gyere le, bajod eshet, vagy a babának!- Özil akart leszedni, de nem járt sikerrel, én meg nem szólva hozzá egy szót sem másztam tovább. Az volt a fejemben, hogy már pedig én csak azért is kijutok onnan, nem érdekel.

Ez nem is lett volna baj, csakhogy abban a pillanatban egy hatalmas pók futott el a kezem mellett, aminek következtében megcsúsztam és hirtelen hátrafele kezdtem zuhanni.

Özil

Enyhe szívrohamot kapva léptem Tami alá és kaptam el tökéletes időzítéssel. Ha csak egy pillanattal is később ugrottam volna oda, már rég a mentőket kéne hívnom.

- Mit csinálsz, te idióta?- nem sértegettem, hangomban az aggódás csengett. Egy pillanatra azt hittem, hogy leesik, de azt nem lettem volna képes végignézni. Akkor azt hiszem tényleg örökre elátkoztam volna magam.

- Jól vagyok, csak tegyél le!- utasítgatott a tőle megszokott határozottsággal, én pedig engedelmeskedtem és leraktam, de éreztem, ahogy remeg az egész teste. Nem normális az biztos, de valamiért mégis szeretem, még ha meg is bántott. De egyszerűen ez az eset olyan mélyen érintett, hogy még nem voltam képes megbocsátani neki talán eddig a pillanatig. Mert ahogy így ránéztem, összeszorult a szívem, hogy mennyire is hiányzik és hogy mennyire szüksége van rám. Főleg, hogy itt van még a baba is.

- Tényleg el akarod vetetni a babát?- kérdeztem halkan, miközben a padon ülve a földet bámultam. Ő velem szemben ült a falnak döntve hátát.

- Igen, mert egyedül nem tudnám felnevelni. De ez téged úgy sem érdekel, nem?- nézett rám, mire én is felemeltem a fejemet. Egy pillanatra elgondolkoztam, majd lassan felállva a helyemről odasétáltam elé és leguggoltam, hogy egy vonalban legyen a szemünk.

- Dehogynem érdekel. Mindig is érdekelni fog, hiszen ő az én gyerekem és te is mindig érdekelni fogsz, mert szeretlek, és nem hagylak egyedül.- az álla alá nyúltam, megemeltem a fejét, így a szemembe nézett, majd megcsókoltam. Karjait nyakam köré fonta, miközben visszacsókolt hosszan és szenvedélyesen, mintha csak ez lenne az első csókunk. Magamhoz öleltem és soha többé nem akartam elengedni. Tudtam, hogy ő az igazi, az egyetlen ember, aki mellett igazán boldog lehetek.

Csak akkor húzódtunk el egymástól, mikor már levegő híján voltunk, s homlokomat homlokának döntve elmerültem a kék szempárban.

- Ne haragudj!- suttogtam, mire könnyes szemmel megrázta a fejét, magához húzott, és ismét elmerültünk egymás csókjainak édes ízében.

18. fejezet - Külső segítségek

Casillas

Kicsit megcsúsztam edzésre menet, ugyanis túl jól sikerült a tegnapi ünneplés Sarával és elaludtam. Az a baj, hogy Mourinho nem fogadja el azt a kifogást, hogy szülinapja volt a barátnőmnek, múltkor még azért is megbüntetett, mert dugóba kerültem. Ilyenben nem ismer viccet, úgyhogy azt hiszem, ma sem tesz kivételt.

Kapkodva parkoltam le az autóval, majd sietve kipattantam és berohantam, csakhogy az öltözőig már nem jutottam el. Éppen kanyarodtam volna be a folyosón, ám az aulában megpillantottam Özilt és Matildet. Nem zavartattam volna magam, de mikor meghallottam, hogy miről van szó, megálltam a fal mellett, hiszen úgy sem vettek észre.

- Nem értem mit kéne ezen megbeszélni. Tök világos minden.- Tami kérdőn nézett rá, és látszólag nem tudott mit szólni- Te Fernandohoz futottál, aki tárt karokkal fogadott és örömmel vette a felkérést a keringőre.- Mesutot eddig még soha senkivel nem hallottam így beszélni, hangja kemény volt, benne semmi érzelemmel. Kíváncsian hallgattam a beszélgetést a falnak dőlve, a mellkasom előtt összefont karral.

- De nem feküdtem le vele! Csak egy csók volt és Ramona ebből kezdett kombinálni.- tárta szét a karját Matilde, de Özil arcát nem láttam, mivel háttal állt nekem.

- Ja bocs. Nálad egy csók ezek szerint semmit sem számít. Hát kösz!- összevont szemöldökkel figyeltem nem teljesen értve a helyzetet, de annyi lejött, hogy nem éppen békehangulat uralkodik náluk. Bár ezt eddig Mesut jól leplezte, mert én semmit nem vettem észre a viselkedésén. Ugyanolyan jól teljesített, mint máskor, talán egy kicsit lett agresszívebb.

- Nem így értettem.- mentette Matilde a menthetőt, ám nem igazán járt sikerrel.

- Tudod mit? Hagyjuk ezt az egészet, mert ennek semmi értelme.- Özil azzal megfordult, de egy másodpercre megtorpant, amikor meglátott engem, de azután újra elindult felém, mivel erre volt a kijárat. Tami egy pillanatig csak állt, majd megszólalt.

- Várj!- Mes erre lassan megfordult, így a lány odalépdelt hozzá- Akkor tessék, ez a tiéd.- tágra nyílt szemekkel néztem, mert Matilde levette az ujjáról a gyűrűt és Mesut tenyerébe nyomta, aki csak ránézett, majd elhajította. Tami szó nélkül tűrte, de én azzal a lendülettel elindultam arra, miközben csapattársam elhagyta a helyszínt. Gyorsan megkerestem az apró ékszert, majd zsebembe téve odamentem Matildehoz.

- Gyere!- csendben elindult velem és beszálltunk a kocsimba. Nem érdekelt, hogy edzés van, nem hagyhattam egyedül szegény lányt pont most. Legfeljebb kapok egy büntetést Mesuttal egyetemben, de nem volt szívem Tamit cserbenhagyni.

- Hazavigyelek?- néztem rá, miközben beindítottam a motort.

- Nem. A kórházba.- döbbenten meredtem rá.

- Mit akarsz csinálni?

- Az nem lényeges, csak vigyél oda!- elengedtem a kormányt és teljesen felé fordultam.

- Addig nem, amíg meg nem mondod, hogy miért mész oda!- parancsoltam rá.

- Elvetetem a gyereket. Most jó?!- kis híján félrenyeltem és nem hittem a fülemnek. Ezt nem gondolhatta komolyan! Bár én azt sem tudtam, hogy terhes, de ha rajtam múlik, nem fogom ezt szó nélkül hagyni. Mesut meg nem normális, hogy képes volt otthagyni Tamit. Oké, nem sokat hallottam az egészből, de azt az egy csókot elnézhette volna szerintem, ha tényleg nem volt több.

- Igen, jó, mert így legalább tudom, hogy nem szabad odavinnem téged.- azzal megfogtam a kormányt és elindultam.

- Nekem mindegy, el tudok jutni oda nélküled is.- vonta meg a vállát, de nem figyeltem rá. Természetes, hogy most ilyen, egy kicsit le kell nyugodnia, addig én meg majd megpróbálok beszélni Özillel.

Az úton ezek után nem nagyon beszéltünk egymással, de mivel nem nagyon akartam kockáztatni, ezért az ajtóig is elkísértem Tamit, majd becsöngettem. José nyitott ajtót.

Szia! Hazahoztam a nővéredet.- kicsit furcsán nézett rám, de amint Matilde beviharzott magyarázkodásba kezdtem- Nem sikerült túl jól a beszélgetése Mesuttal, de a lényeg, hogy ne engedd sehova! A fejébe vette, hogy elveteti a babát, ha már Özil nem bocsát meg neki. Ne hagyd, hogy hülyeséget tegyen!

- Mi?! Terhes?! És én erről hogy hogy nem tudtam?- döbbent le és már kezdtem azt hinni, hogy fel sem fogta, amit mondtam neki, amikor bólintott- Oké. Megpróbálom jobb belátásra bírni.- azzal már mindketten mentünk volna a dolgunkra, de eszembe jutott valami.

- Várj! Erre vigyáznál, kérlek?- majd előhúztam zsebemből a gyűrűt és odaadtam neki.

- Persze.- ezek után ő is bement a házba és én is Mesut lakása felé vettem az irányt. Volt egy kis megbeszélnivalóm vele.

Leparkoltam a kerítés előtt, de ekkor a mobilom kezdett csörögni.

- Igen?- szóltam bele, de ismertem a számot.

- Remélem, valami jó magyarázattal tudsz szolgálni arra, hogy miért nem toltad be a segged edzésre!- fél méterrel arrébb kellett tartanom a telefont, mert még úgy is tisztán hallottam Mourinho ordibálását.

- Az felmentést jelent, hogy a lányodat mentettem meg attól, hogy valami oltári nagy baromságot tegyen és jelen pillanatban én, mint csapatkapitány a szintén szökevény Özilt próbálom jobb belátásra bírni?- egy pillanatra csend lett a vonal túlsó végén, majd Mou megszeppenve válaszolt.

- Őő.. hát ez alapján kivételt tehetek, de a büntetés enyhébbik fajtája neked is jár..- hirtelen félbe kellett szakítanom az edzőt, mert valami más vonta el a figyelmemet.

- Bocs, de le kell tennem.- azzal ledobtam az ülésre a mobilt, kiszálltam és azonnal Mesuthoz rohantam, akit egy hajszál híján elütöttek.

- Normális vagy?!- húztam vissza, aztán megcsapott hirtelen a tömény alkohol szaga- Azt a rohadt. Baszki te mennyit ittál?- hüledezetem, miközben Özil azt sem tudta, hogy hol van, vagyis de tudta, csakhogy a saját lábán alig bírt megállni.

- Csak, csak egy kicsit.- dülöngélt, mire megragadtam a vállánál fogva.

- Meg akarod ölni magad? Miért akarsz te mindig meghalni?!- rángattam. Ha az autó nem is ütötte el, csodálkoznék, ha nem halna meg alkoholmérgezésben.

- Nem tök mindegy neked, hogy hogy élek? Eldöntöttem, hogy mostantól a pia lesz az új szerelmem, és ha már Matildenak nem kellek, néha jöhet egy-egy csaj is az alkohol mellé. Csak hogy a szükség meglegyen.- meredten bámultam rá. Köpni-nyelni nem tudtam, hiszen a csapatból az utolsó emberek közé tartozik, akikből kinézném ezt a fajtaviselkedést. Hozzávéve azt is, hogy Tami előtt eddig mindig tudta, hol a határ és még soha nem volt részeg.

Kellett egy kis idő, mire feldolgoztam a hallottakat, majd hirtelen felindulásból pofán vágtam, mire kicsit józanabban pislogott rám.

- Aú.- nyögte ki fél perces fáziskéséssel, de szerintem a temérdek pia már a fájdalomérzetét is elvette.

- Térj már észhez! Oké, megcsókolta Torrest, de ha nem szeretne nem próbálkozott volna meg a bocsánatkéréssel! És csak hogy tudd, te vagy az oka annak is, hogy el akarja vetetni a gyereketeket! Megéri ez? Szenvedsz te is, mert szereted, ráadásul még a kisbabátok is elveszhet.- üvöltöztem vele ott az utca kellős közepén, s egy pillanatra megcsillant bennem a remény egy apró szikrája, mikor arcvonásai ellágyultak és úgy tűnt, mintha megértette volna a dolgok súlyát, de aztán lerombolta ezt a hitet.

- Nem érdekel.- azzal megrántotta a vállát és hátat fordítva nekem befelé sétált. Földbe gyökerezett lábbal álltam, mikor megcsörrent Mesut telefonja.

- Igen?…Mit akarsz?...Ah, rendben, indulok.- lerakta, s felém fordult- El tudnál vinni? José hívott, hogy az apja beszélni akar velem, mert nem voltam edzésen.- magyarázta és bár vonakodva, de bólintottam. Inkább, minthogy ilyen állapotban vezessen. Igaz, kicsit furcsálltam, hogy engem Mou nem hívott be, meg hogy egyáltalán miért José telefonált Mesutnak, de hát mindegy. Addig örülhetek.

José

Egy telefon elintézve, már csak Tamit kellett valahogy berángatnom az öltözőbe, de erre is megvolt a magam terve.

- Matilde! Ne bujdokolj, apa azt akarja, hogy menj vissza hozzá!- ordítottam fel az emeletre, mert nem volt túl sok kedvem felmenni. Nem sokkal ezután lábak dübörgése hallatszódott, majd Matilde vágtatott be a nappaliba nem túl fényes ábrázattal.

- Uh, nem is tudtam, hogy a jeti is nálunk lakik.- viccelődtem, de ő nem volt vevő rá, bár megértem. Elég kiakasztó lehet, ha elhagynak. Ennyivel is szerencsém van Estherrel, hiszen tök jól megvagyunk együtt és egyikünkben sem merül fel a gyanú soha, hogy a másik esetleg egy harmadik személy felé kacsingat.

- Muszáj?- bólintottam, így folytatta- Akkor indulok, vagy te is jössz?

- Aha. De ugye nem így akarsz jönni?- vigyorogtam rá, ám csak egy dühödt pillantást kaptam cserébe.

Amikor végre Tami is elkészült (hozzáteszem viszonylag normálisan nézett ki), elindultunk, csakhogy nem éppen arrafele tartottunk, amerre menni kellett volna. Idegesen kapkodtam a fejemet, amikor épp a kórház egyik parkolójába álltunk be.

- Mit csinálsz?!- néztem rá.

- Mondta apa, hogy sietnünk kell? Nem. Akkor én most beszélek egy orvossal.- közölte, miközben tolatott. Elhűlve néztem ré és hirtelen a kormányhoz kaptam.

- Ne csinálj hülyeséget! Neked teljesen elment az eszed, gondold már át, hogy mit csinálsz!- azzal elrántottam a kormányt. A célom persze az volt, hogy más irányba menjünk, csakhogy egyenesen neki ütköztünk a mögöttünk lévő fának, szerencsére nem túl nagy sebességgel.

- És még nekem ment el az eszem.- pufogott Matilde, majd kiszállt, hogy megnézze a kárt. Nem sokkal később viszont már vissza is tért- Szerencséd, hogy csak egy karcolás van rajta.

- Aha, és most mit akarsz csinálni? Mert ha bemész, én azonnal hívom apát, meg mindenkit, aki segíteni tudna téged leállítani. És akkor örülhetsz, ha nem visznek pszichiátriára.- fenyegetőztem és reméltem, hogy ezzel elérem a kellő hatást.

- Utállak.- mormogott, azzal bekapcsolta a biztonsági övét és a pályához mentünk. Eddig minden a terv szerint haladt, vagyis csak majdnem, de attól a kis balhétól el lehet tekinteni.

- Apa azt mondta, menj az öltözőbe.- mondtam, miután bezártuk a kocsit, Tami pedig előrevágtatott, én meg utána. Nem maradhattam le, mert akkor az veszélyeztethette volna a sikerességet.

Nővérem azzal a címszóval rontott be az öltözőbe, hogy „Mit akarsz?”, csakhogy ott nem azt találta, akit várt volna.

- Mesut?- döbbent le, csak úgy, mint a Real Madrid tízese, és hátrafordult.

- Páá!- fogtam, becsuktam az ajtót, majd a kulcsot is ráfordítottam.

- José mit művelsz? Engedj ki!- dörömbölt az ajtón Matilde, ám én csak vigyorogtam.

- A-a. Addig nem, amíg felnőttekhez méltó módon meg nem beszélitek a dolgokat.- magyaráztam, aztán elmentem a büfébe. Éhes voltam, ők meg tegyék azt, ami a legjobb nekik, vagyis béküljenek ki!

17. fejezet - Ha beismered, hogy hibáztál

Tami

Szívesebben beszéltem volna meg először Mesuttal a dolgokat, de Ramona kiráncigált a kórteremből, így csak arra maradt időm, hogy egy utolsó sajnálkozó pillantást vessek Özilre, mielőtt még becsukódna az ajtó.

- Ezt miért titkoltad eddig?!- kezdte rögtön Rami alig, hogy kiértünk.

- Mert azt akartam, hogy először Mesut tudja meg.- válaszoltam, mert szerintem ez elég egyértelmű. Az apának kell megtudnia elsőnek, az meg már más kérdés, hogy Fernando magáról rájött.

- És hány hetes terhes vagy?- folytatta tovább, pedig én már szabadulni akartam volna.

- Tizenegy.

- Hú… várjál, nem tizenegy hete volt, amikor Torresszel..- megállt bennem az ütő, mert ezt enyhén szólva is hangosan mondta, és féltem, hogy ezt Özil meghallja- Úristen, ugye nem feküdtél le vele?!- sipákolt, én meg falfehérré váltam.

- Meg vagy te veszve?! Gyere már arrébb innen, azt az esetet még nem is említettem Mesutnak!- ráncigáltam arrébb, majd akkor folytattam, amikor úgy gondoltam, hogy kellő távolságra vagyunk már az ajtótól- Megmondtam neked, hogy csak egy csók volt, semmi több! Nem hiszel nekem?- néztem mélyen a szemébe. Tényleg így volt. Semmi más, csak egy csók. Nem lennék képes megcsalni Mesutot.

- De hiszek, csak olyan furcsák ezek az egyezések.- bámulta a földet, én meg csak megráztam a fejemet.

- Ez csupán merő véletlen. Most pedig, ha nem haragszol visszamegyek Özilhez megbeszélni vele is a dolgot.- azzal megfordultam és visszatérve a szobához benyitottam, Mesut pedig már ott állt mellette a bőröndjével, ő maga viszont összefont karral várt.

- Már készen is vagy?- indultam meg felé mosolyogva, de ő csak komoran nézett, így megtorpantam.

- Csak azt áruld el, hogy tőle, vagy tőlem van-e a gyerek!- ijedten néztem rá, és meg sem tudtam szólalni egy pillanatig. Szóval hallotta Ramonát, akit mellesleg még meg fogok fojtani.

- Hogy mi?!- csak ennyit tudtam kinyögni, és éreztem, ahogyan forogni kezd velem a világ.

- Csak azt akarom tudni, hogy az enyém a gyerek, vagy Torresé.- az utolsó szónál erősebben markolta meg a bőröndöt, de továbbra sem mozdult, ahogyan én sem. Csak hangtalanul a fejemet ráztam.

- Persze, hogy a tiéd...- suttogtam, de folytatni már nem tudtam, mert Mesut megragadta a cuccait és bólintott.

- Csak ezt akartam tudni.- majd fogta magát és anélkül, hogy bármit is mondhattam volna, kilépett a szobából ott hagyva engem. Pár pillanat múlva zokogva rogytam a földre és vártam, hogy felébredjek. Vártam, hogy egyszer csak kinyitom a szemem a saját ágyamban fekve, és bebizonyosodik, hogy ez az egész csak egy rossz álom. De nem. Amikor Ramona jött be hirtelen és futott oda hozzám rá kellett döbbennem, hogy ez a színtiszta valóság.

- Mi történt? És hova lett Mesut?- karolta át a vállam, de én ellöktem magamtól. Őt hibáztattam a történtekért, hiszen ő vetette fel az egészet, hogy lefeküdtem Fernandoval, és Mesut is ezt hallotta meg.

- Hagyjál békén! Minek kell neked mindig mindenbe beleszólnod?! Egyszer, csak egyszer maradnál csöndben!- üvöltöztem vele, ő pedig pislogás nélkül meredt rám- Hazamegyek. És nagyon örülnék neki, ha most egy jó darabig nem keresnél!- álltam fel a könnyeimet törölgetve, azután pedig kisétáltam. Még soha nem voltam ennyire dühös rá, de abban a pillanatban úgy láttam a dolgokat, hogy az egész az ő hibája, pedig ha én nem kerestem volna fel Fernandot, akkor ez most nem történt volna meg.

- Akkor most jössz, vagy nem jössz?- ordibált fel nekem apám, én meg gyorsan lerobogtam a lépcsőn.

- Indulhatunk.- mosolyogtam, de belül egy bizonyos fokig félelem járt át. Egy teljes hete nem láttam Mesutot, és ez alatt az idő alatt bőven volt arra időm, hogy átgondoljam az egészet, s végül arra jutottam, hogy ideje lenne rendbe tenni a dolgokat. Először is Ramonától kellett elnézést kérnem, hiszen vele sem beszéltem az eset óta, és eléggé igazságtalan volt, hogy egyedül őt hibáztattam az egészért, miközben ő fele annyira sem volt bűnös, mint én magam. Szóval rá három napra elmentem hozzá.

„- Ki az?- szólt bele a kaputelefonba, én pedig bűnbánó arccal toporogtam a kerítés előtt.

- Tami vagyok.- mondtam halkan, de választ nem kaptam, csak a hangszóró búgott szüntelenül- Beszélni szeretnék veled.- hirtelen kattant a zár, én pedig beléptem az ajtón, majd a kis úton a ház felé sétáltam, ahol már ott állt Ramona kíváncsi arccal.

Mikor odaértem hangtalanul félreállt és még így, szavak nélkül is megértettem, hogy menjek beljebb. Néma csendben vonultunk be a nappaliba, ahol mindketten helyet foglaltunk, s pár percnyi hallgatás után szinte egyszerre kezdtük el ugyanazt a szöveget.

- Figyelj, én annyira sajnálom! Gondolkoznom kellett volna, mielőtt beszélni kezdtem, csak…- ekkor elhallgattunk, egymásra néztünk, és pár pillanat múlva már mindketten vigyorogni kezdtünk. Hát, nem hiába vagyunk legjobb barátnők.

- Tényleg nagyon sajnálom. Akkor nem jutott el a tudatomig, hogy én vagyok az egyedüli hibás ebben az egészben.- néztem mélyen a szemébe, s megértően bólintott.

- És én is bocsánat. Tényleg kicsit sokat jár a szám, és tudom, hogyha lefeküdtél volna Fernandoval, akkor azt elmondtad volna.- mosolygott.

- Vagy nem.- nevettem fel, mire kaptam egy oldalba bökést, de legalább minden a régi volt. Legalábbis kettőnk között, ám a neheze még hátra volt.”

Apával beültünk a kocsiba, és elindultunk a pályához. Ma van az első nap, hogy Mesutnak megengedték az edzést, persze még csak könnyítetten, nehogy valami baj legyen, és én úgy döntöttem apám beleegyezésével, hogy ma beszélek vele, ha már egyszer nem hajlandó látni engem. Szóval nem tudott a látogatásomról.

És ez alapján, hogy apámnak a beleegyezésével megyek az edzésre, neki is el kellett mondanom mindent, mert azért észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben. Ha másból nem, hát abból, hogy egész héten otthon voltam.

„Az ajtómon kopogtak, miközben én az ágyamon ültem a laptopom társaságában, így félretéve a gépet kiszóltam.

- Igen? De ha José te vagy az, akkor nem, nem adok kölcsön melltartót vársárlási mintának, még ha ötödször jössz is ide!- kiabáltam, csakhogy nem az öcsém lépett be a szobába, hanem apám igen csak furcsa képpel, én pedig hatalmasokat pislogtam.

. Bejöhetek?- kérdezte, s mikor bólintottam leült az ágyam szélére- Miért is kell neki melltartó?

- Hosszú történet.- legyintettem, de egy darabig még hümmögött, aztán eszébe jutott, miért jött.

- Valami történt közted és Mesut között? Az utóbbi egy hétben csak itthon voltál és látom rajtad, hogy valami nincs rendben.- nézett mélyen a szemembe.

- Anya küldött, igaz?- vigyorogtam, mert apa magától nem hiszem, hogy képes lenne ilyesmi észrevételeket tenni.

- Igen.- vakarta meg a fejét, én pedig felnevettem, de ezek után rögtön elkomorultam és komolyra fordítva a szót bólintottam annak jeléül, hogy igen történt valami, sőt nem is kis valami. Nem szóltam volna többet, csakhogy apám kérdő tekintete arra sarkallt, hogy ezt bővebben is kifejtsem.

- Az én hibám..- suttogtam lenézve a takarómra és megpróbáltam nem sírni. Muszáj volt erősnek látszanom, hiszen legbelül még nem adtam fel a reményt, a gond csak az volt, hogy fogalmam sem volt róla, mit kéne tennem.

- Mit csináltál?- nézett kitartóan apa, s ez egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor nem tűnt annak a kemény edzőnek, akit csak a győzelem érdekel.

- Tudod, Fernandot én már jóval előbb ismertem, mielőtt a csapathoz jött, és hát, amikor Mesuttal összevesztünk, mert azt hittem, megcsalt, én hozzá menekültem, amit csak Ramonának mondtam el.- vártam a  reakcióját, így felnéztem, s láttam, ahogy apám bólint ugyan, de nyelt egy nagyot, miközben a homlokát ráncolta- És most a kórházban véletlenül túl hangosan beszélt erről, ráadásul úgy mondta, hogy Özil csak annyit hallott belőle, hogy én akkor lefeküdtem Torresszel.- motyogtam a kezeimet tördelve, s vártam. Vártam, mert tudtam, hogy nem kapok dicséretet, sőt biztos voltam benne, hogy kapok egy jó kis fejmosást. Igazam lett.

- Szerinted helyes, amit tettél? Hát erre neveltünk téged, hogy ha összevesztek te rögtön egy másik férfi karjaiba fuss vigasztalódni?- csattant fel, de tudtam, hogy igaza van, ám még így sem néztem fel rá. Szégyelltem az egészet.

- De nem feküdtem le vele. Csak egy csók volt, semmi más.- suttogtam remegő hangon, s akkor pillantottam fel, amikor éreztem, hogy felemelkedik az ágyamról.

- És akkor Ramona ebből hogy következtetett? Vagy ő csak úgy alaptalanul vádolgatni szokott?- vonta fel a szemöldökét, mire a fejemet ráztam. Pár pillanatig nem szóltam, így elindult kifelé, csakhogy még nem fejeztem be.

- Az igazság az, hogy annyi hete volt ez az egész, ahány hetes terhes vagyok.- böktem ki, mire megtorpant, majd lassan felém fordult nem kicsit döbbent arccal.

- Tessék? Rosszul hallottam, ugye?- hüledezett.

- Persze tényleg Mesuté a gyerek, de Ramona már rögtön kombinált.- magyaráztam, miközben közelebb jött és leült. Ne igazán hitt a fülének.

- Én azt az embert meg fogom ölni.- ha nem állítom meg, azt hiszem már indult is volna, de még időben visszafogtam. Ezek után persze jöttek a kérdések, hogy „De miért?”, „Hogyan?”, és „Nem védekeztünk, vagy mi?!”, meg kötelezett rá, hogy anyuval is közöljem, mert nem titkolhatom ezt a család előtt. Hát, lehet, hogy nem a legmegfelelőbb pillanatot választottuk ehhez, mert miközben én ezt teljes lelki nyugalomban közöltem, anya elvágta az ujját a késsel.”

Tehát így történt az egész, és ezért is ültem apám mellett, miközben ő leparkolt a pálya mellett. Nem kicsit izgultam.

- Kész vagy?- kérdezte.

- Igen.- határozottan kinyitottam az ajtót és elindultam az épület irányába, hogy beszéljek Mesuttal.

16. fejezet

Éééés itt is van a kövi rész, de címet nem igazán tudtam adni neki, szóval, ha valakinek van valami ötlete, azt szívesen várom. :D :)

Tami

Mesut apjával szinte egyszerre kezdtük el mondani a magunkét. Sami azt sem tudta, hogy hova kapja a fejét, a srácok mögötte meg vagy röhögtek, vagy csodálkozva figyeltek. Ennek végül az Özil szobájából kilépő orvos vetett véget.

- Ha megkérhetném, akkor ne ordibáljanak már, egyrészt, mert a fiatalember pihenésére vonatkozó dolgok ide is érvényesek, másrészt pedig a többi beteget is kéretik figyelembe venni!- meredt ránk szigorú tekintettel, mi meg azonnal elhallgattunk és sűrű bocsánatkérések közepette néztük a hátát, amint elmegy.

- Egyszerre csak egyikőtök beszéljen! Tami, kezd te!- utasított Khedira, a többiek meg pletykára éhesen körénk gyűltek, mint valami vénasszonyok.

- Szóval, alighogy Mesut felébredt, az apja berontott és miután nem épp a legjobb módon megtudta, hogy én a fia menyasszonya vagyok, közölte, hogy pár nap múlva Özilt átviteti Németországba. Nekem pedig nem tetszett ez az ötlet.- magyaráztam, s reméltem, hogy Samiék is nekem adnak igazat.

- Aha.- bólintottak, majd Mesut apjához fordultak- Tényleg így volt?

- Nagyjából.- vonta meg a vállát- De magyarázd már el neki kérlek, hogy Németországban jobb helye lenne!- kérlelte Samit, és vele valamivel kedvesebb módon beszélt. Khedira egy pillanatig habozva rám nézett, mire felvontam a szemöldököm, majd ismét a férfire pillantott és megrázta a fejét.

- Sajnálom, de Matildeval kell egyetértenem, jobb, ha Mesut itt marad.- látszott, hogy Özil apja nem ezt a választ várta volna, s pár pillanat múlva elviharzott. Valahogy az volt az érzésem, hogy még nem fejezte be a ténykedését. Furcsa, mert általában a filmekben is úgy van, hogy az anyós nem csípi a gyereke partnerét, de jelen esetben pont, hogy az apósom ilyen khrm… seggfej.

- Fú, ne haragudjatok, de én leülök.- közöltem velük, mert a hányinger nem akart megszűnni, ám amint leültem a gyomrom is megmordult. Tegnap óta nem ettem, de így, hogy tudtam, nem igazán maradna meg bennem, nem is terveztem.

- Gyere, elmegyünk harapni valamit a büfébe!- húzott volna fel mosolyogva Higuain, de én csak a fejemet ráztam.

- Köszi, nem, most nem kívánok semmi kaját.- utasítottam vissza, de még egy darabig próbáltak elráncigálni, ám én nem hagytam magam, így végül vállvonogatva elkullogtak a büfébe.

Nagyot sóhajtottam, amikor végre egyedül maradtam és a falnak döntve fejemet lehunytam a szemem. Mikor fogom én mindenkinek bejelenteni a nagy hírt? Bár az első dolgunk legyen az, hogy Mesut felépüljön, és minden rendben menjen.

Nem sokáig élvezhettem a magány csendes perceit, mert hirtelen valaki leült mellém. Ijedten néztem fel, de azonnal megnyugodtam, mert Fernando mosolygott vissza rám.

- Szia!- köszönt én pedig viszonoztam ezt szintén egy mosollyal- Hogy van Özil?- érdeklődött, bár az volt az érzésem, hogy ez érdekli a legkevésbé és nem is Mesut miatt jött.

- Viszonylag jól, bár az elmúlt húsz perc az hosszú történet, a lényeg, hogy hagyni kell pihenni.- magyaráztam, ám a rosszullét még mindig nem szűnt meg. Lassan ideje lenne, ha teljesen eltűnne már, mert ez így nagyon nem lesz jó.

- De te jól vagy? Elég sápadtnak tűnsz.- vizslatott összehúzott szemekkel, de én csak legyintettem. Ekkor visszaértek a többiek is egy halom kajával, amiknek már a látványától is lesápadtam, ám amikor Sergio az orrom alá dugott egy sonkás szendvicset, hogy egyem meg, a szám elé kapva kezemet rohantam a mosdóba.

Nagyjából tíz perc múlva voltam úgy, hogy újabb akció nélkül el tudtam szakadni a mosdó helyiségétől és meglepésemre Fernando várt előtte összefont karral, majd mikor meglátott, megállított a karomnál fogva.

- Aú! Ez fáj!- szisszentem fel, de nem eresztett.

- Elárulnád, hogy mi van veled? És ne hazudj a szemembe, hogy minden oké!- lesütöttem a szemem, s nem válaszoltam. Nem éreztem fair dolognak, hogy ő előbb tudja meg, mint maga Mesut. De ő nem hagyta annyiban.

- Komoly?- aggodalmaskodott, majd egy pillanat múlva feleszmélt- Várjunk csak.. te terhes vagy, igaz?- kicsit ledöbbentem, hogy rájött, de úgy döntöttem, nem fogok hazudni, ha már egyszer ráhibázott.

- Ne olyan hangosan!- szóltam rá, mert nem akartam, hogy bárki is meghallja- De miből jöttél rá?

- Ugyan már, két gyerekem van, Matilde, szerinted miből jöttem rá?- enyhült meg a szorítása, végül pedig elengedett.

- Jól van, na. De kérlek, ne mond el senkinek! Még Ramonának se!- néztem rá, majd abban a pillanatban a folyosó legvégén megpillantottam mosolyogva felénk közeledni az imént említett személyt.

- Oké.- bólintott Torres, majd elmosolyodott, mert Rami odaért hozzánk.

- Sziasztok!- ugrott Fer nyakába, majd egy gyors csók után felém fordult, miközben belekarolt Fernandoba.

- Szia! Hát te?- kérdeztem kedvesen.

- Fernando mesélte, hogy mi történt, és úgy döntöttem, hogy akkor már nem unatkozok, hanem meglátogatom a csapat kórházi különítményét, ami tegnap óta itt tanyázik. Egyébként miről ment a diskurálás?

- Semmi érdekesről.- vágtuk rá egyszerre Torresszel, mire Ramona furcsán méregetni kezdett, de aztán csak egy vállrándítással elintézte és visszaindultunk a kórterem felé a többiekhez. Mikor odaértünk Sergio azonnal felpattant a székéről, hogy én leülhessek, majd bűnbánó arccal rám nézett.

- Ne haragudj! Nem tudtam, hogy nem szereted a sonkás szendvicset.- ezen a kijelentésen felnevettem, ő meg nem tudta, hogy most mi van.

- Nincs semmi gond, de amúgy a sonkás szendviccsel nincs semmi bajom.- mosolyogtam. Ezek után még egy kis ideig elbeszélgettünk, majd engem hazaküldtek a többiek, mert tegnap óta nem voltam otthon és rám is rám fér a pihenés. Mellesleg pedig Ciro is otthon éhezik teljesen egyedül a lakásban. Így hát én hazaindultam Sergioval, mert neki valami más programja akadt, de előtte még elvitt kocsival.

Özil

Egy nővér tevékenykedésére ébredtem, majd automatikusan a fejemhez nyúltam. Még mindig be volt kötve. Milyen meglepő…

Körbenéztem a szobában, de csalódva kellett tudomásul vennem, hogy Matilde ezúttal nincs bent, sőt a nővéren kívül egyáltalán nincs bent senki.

- Mennyi az idő?- kérdeztem hirtelen, miközben próbáltam felülni, a nő meg csaknem szívrohamot kapott, de azonnal vissza is nyomott.

- Ne mozogjon! Még nem szabad! Amúgy pedig negyed négy.- közölte, azzal pedig ki is ment.

Úgy tűnt, unatkozhatok egy jót most, de legnagyobb szerencsémre Ronaldo lépett be az ajtón, miközben még beszélt hozzá a nővér.

- De ne nagyon terhelje még le!- Roni hevesen bólogatott, de miközben még beszélt a nő, bevágta az ajtót unottan.

- Mennyire óvnak itt téged. Saját testőrséged nincs?- jött oda hozzám, én pedig elvigyorodtam.

- Itt tudják, hogy ki a fő ember.- nevettem el magam, Ronaldo meg a fejét csóválta.

- Csodálom, hogy még nem szálltál el kilométerekre a földtől. Vagy Tami még képes lent tartani?- kérdezte gúnyosan, miközben én kiöltöttem rá a nyelvem. Elég kényelmetlen volt az az ágy, meg az is, hogy feküdnöm kellett.

- Tényleg, ő merre van?- jutott eszembe hirtelen, mert látni szerettem volna, meg persze az apámmal történteket is meg akartam beszélni vele. Ahogy ismerem, biztos kicsit bántja a dolog, meg persze azt is el kell magyaráznom, hogy apám alapjában nem ilyen, csak hajlamos beleavatkozni az életembe, és túllihegni a dolgokat.

- Mi van, én már nem is vagyok jó neked?- tárta szét a karját Ronaldo csalódott arccal. Tiszta hülye ez az ember.

- Nem akarom megbántani az érzéseidet, de sajnos azt kell mondjam, hogy jobban vonzódom a másik nem képviselőihez és azon belül is egy konkrét emberhez. De tudok ajánlani pár helyet, ahol kiélheted magad.- kacsintottam rá, mire ugyan megindult felém, de aztán megtorpant.

- Ó, ha most nem a kórházban feküdnél… amúgy meg hazament, viszont szerintem jobb lenne, ha figyelnél rá, amikor itt van, mert kissé furcsák ezek a rosszullétek.- azonnal elkomorult az arcom és eszembe jutottak azok az esetek, amik még a balesetem előtt történtek. Szóval még mindig nem szűntek meg, Kezdett megrémíteni a dolog, és talán én jobban is aggódtam, mint Tami, de nem tetszett nekem ez az egész. Azért remélem semmi komoly baja nincs.

- Oké, kösz, hogy szóltál.- néztem hálásan Ronira, aki csak bólintott amolyan „Ez csak természetes” arccal.

- Na, még boldogítsalak, te jómadár, vagy húzzak ki és hagyjalak pihenni?- vigyorgott rám Ronaldo, én pedig kétségbeesetten könyörögtem.

- Ne hogy itt hagyj! Könyörgöm ne, itt még csak TV sincs, hogy a hírekben megnézhessem a tegnapi esetet azzal a vadbarommal együtt, amelyik fejberúgott.- persze én nem haragudtam arra a játékosra, na de azért mégis, ha magas a labda, akkor inkább a fejemmel próbálom meg elérni!

- Te akartad. De ezek után nem küldhetsz el, ha idegesítelek!- húzott oda magának egy széket, leült rá, majd rákezdett a hülyeségeire. Végül is, elszórakoztatott

2 héttel később

- Akkor hazamehet. csomagoljon össze és elhagyhatja a kórházat.- közölte az orvos, majd kiment. Tami a falnál állt és boldogan nézett rám, én pedig felkeltem az ágyról, ahol egész idáig ültem.

- Siess! Nem akarok több időt eltölteni itt!- csukta be az ajtót, én pedig öltözni kezdtem. Nagyon hosszúnak tűnt ez a két hét és örültem, hogy végre kiszabadulhatok innen. Matilde is hiányzott már, hiszen igaz, hogy minden nap meglátogatott, de az nem ugyanaz, mint mikor mindig ott van mellettem, bármikor átölelhetem. Úgy is ez az idő csak arra volt jó, hogy figyeljem, mennyire van jól, de nem említettem meg neki, mert úgy tűnt, hogy a rosszullétek megszűntek.

Épp a farmeromat húztam fel, amikor Tami odajött hozzám és átölelt.

- Úgy örülök, hogy hazajössz. Szeretlek.- azzal megcsókolt, én pedig ledöntöttem magunkat az ágyra, pontosabban Matilde kezdett arra felé terelgetni.

- Hm kórházi ágyon  még úgy sem csináltam.- vigyorogtam rá, mire ő is elmosolyodott, de megrázta a fejét.

- Bocs, de nem lehet.- továbbra is csak mosolygott, én pedig értetlenül néztem rá.

- Elárulod miért, vagy inkább kikényszerítsem belőled?

- Nem kell, de készülj fel rá.- mondta, én pedig felálltam az ágyról és kérdőn néztem rá. Ő is leszállt róla, elém sétált, s miközben én átkaroltam mélyen a szemembe nézett.

- Az az igazság, hogy apa leszel.- bökte ki, én meg egy pillanatra lesokkolódtam, de miután feleszméltem elmosolyodtam.

- Ez komoly?- kérdeztem hitetlenkedve, mire félénken bólintott, én pedig megcsókoltam. A kórházi kiszabadulásom már nem is érdekelt, hiszen épp most közölte velem Tami, hogy kisbabánk lesz!

- Azta.- hallatszott egy megdöbbent hang a hátunk mögül, mire mindketten meglepődve néztünk hátra, és az ajtóban Ramona állt, de nem sokáig, mert megragadta Matilde kezét, kiráncigálta és becsukta az ajtót.

- Ezt azonnal el kell mesélned!- hallatszódott kintről a hang.

- Nem gondolod, hogy ezt talán előbb Mesuttal kéne megbeszélnem?- Tami próbált meg bejönni, de nem járt sikerrel, így én még mindig enyhén sokkos állapotban pakoltam tovább, mert tudtam, hogy Ramona úgy sem ereszti.

Pár pillanatig elvoltam, de azután valami megütötte a fülemet, így kicsit közelebb sétáltam az ajtóhoz.

- És hány hetes terhes vagy?- ez Ramona hangja volt.

- Tizenegy.

- Húú.. várjál, nem tizenegy hete volt, amikor Torresszel…- felvontam a szemöldökömet, mert nem értettem pontosan, hogy mi ez az egész- Úristen, ugye nem feküdtél le vele?!

- Meg vagy te veszve?! Gyere már arrébb innen, azt az esetet még nem is említettem Mesutnak!- azzal többet nem is hallottam, mert félrevonultak, viszont én értetlenül álltam ott a szoba közepén. Lehetséges lenne ez, Tami megcsalt engem?