Just love me - 16. fejezet

Bocsánatkéréssel tartozom mindenkinek! Azt ígértem, hogy vinni fogom ezt a történetet 22-23 fejezetig, de az elmúlt időszakban rájöttem, hogy lehetetlent ígértem. Valahogy úgy érzem, nem tudnám ezt elég jónak megírni ahhoz, hogy kijöjjön még nyolc fejezet hozzá, és nem akarok borzalmas kreálmányt kiadni a kezemből. Lehet, hogy egyesek szerint a mostani fejezet is borzalmas lesz, de próbáltam kihozni belőle a maximumot. De ide már több ötletet nem tudtam kitalálni, és az igazság az, hogy már teljesen a következő sztorin jár az eszem. Tehát bocsánat!!!! Nagyon ég a fejem...

Ezért most egy elég hosszú fejezetet hoztam nektek búcsúzásképpen. Remélem elnyeri a tetszéseteket, és bízok benne, hogy a következő történetnél is velem fogtok maradni, hamarosan hozom azt is. Annyit mondhatok előre, hogy Mesut, Sergio is szerepelni fog benne, plusz még tervezek behozni központi szerepekbe több embert is, de annyi biztos, Alvaro Morata is főszerepbe fog jutni. 

Jó olvasást a Just love me utolsó fejezetéhez, pozitív, negatív, leoltós kritikákat is elfogadok, mert tudom, hogy sokan akartátok a folytatást. 

Ne haragudjatok!

16. fejezet - Vége

Sergio

- Honnan ismeri Petra Riverot?

- Pf, ezt marhára tudom! Petrát a… a… nem emlékszem. Itt motoszkál a fejemben, de egyszerűen nem ugrik be – az orvos csak lemondóan megcsóválta a fejét, miközben jegyzetelt.

- Jó. Akkor arra sem emlékszik, hogy ő kicsoda? – mutatott rám, Patricia pedig egyenesen a szemembe nézett.

- Sergio Ramos – hirtelen felkaptam a fejemet, és egy kis remény csillant fel a szemeimben. -  Hallottam már róla, hiszen Iker csapattársa. De találkozni még nem találkoztunk – rázta a fejét. Lehunytam a szememet, majd lassan feltápászkodtam a helyemről.

- Kimegyek – közöltem, a doki pedig bólintott, majd tovább jegyzetelt a füzetébe. Felálltam a helyemről, de miközben kifelé haladtam, elkaptam Patricia rám tévedő pillantását. Volt benne valami furcsa. Nem szokványos, és nem azért, mert nem volt tisztában néhány dologgal. Ez valami teljesen más volt.

De nem maradtam, mert szükségem volt egy kis levegőre. Így hát kiléptem a folyosóra, és elindultam kifelé a kórházból, amikor is a földszinten nem várt ismerősökbe botlottam.

- Fernando? – fagytam le, mert előttem állt Nando Olallaval együtt. – Hát ti meg? – kérdeztem összevont szemöldökkel, mert gyerek nem volt náluk, ám a kórház azon épületében álltunk, ahol a nőgyógyászati, szülészeti osztály is volt, ráadásul tudtommal Fer még a Chelsea csapatát erősítette. Erősen élt bennem a gyanú, hogy esetleg ezek a harmadik Torres-babára készülnek, mert őszintén szólva nem lepődtem volna meg. Szerintem ezek addig nem állnak le, amíg nem lesz egy egész focicsapatnyi gyerekük.

- Patriciát jöttünk meglátogatni – nézett rám furcsán Torres. Ezt hallva sóhajtottam egyet, mire megint csak felvont szemöldökökkel találtam szemben magam. – Talán van valami gond?

- Hm? Dehogy! Örülök, hogy látlak titeket, Patri a második emeleten van – hadartam zavartan. Azt se tudtam, hol áll a fejem. – Rád még talán emlékszik – dünnyögtem végül. Már épp indultam volna tovább, de Fernando megragadta a karomat, Olalla pedig félrebiccentett fejjel nézett rám.

- Ezt hogy érted? – kérdezte barátom felesége. Megálltam, majd zsebre dugott kézzel visszafordultam.

- Azt hittem tudtok róla, ha már ide jöttetek. Arra emlékszik, hogy még Ikerrel van együtt, ráadásul azt hiszi, hogy babát vár tőle. De nem mondhatjuk el neki az igazat, mert az orvos szerint az összezavarná még jobban.

- Te jó ég… - szörnyedt el Olalla, Nando viszont csak a fejét csóválja.

- Iker ezt nem mesélte. Csak felhívott, hogy mi történt, és hogy Patti a kórházban van. Nekem meg most pont nincsenek meccseim, ezért gondoltam eljövök Olallaval meglátogatni – magyarázta Fer, én pedig bólintottam, mint aki ért mindent. Ezek szerint Casillas értesítette a népet, hogy mi a szituáció. Nagyszerű. Fogalmam sincs, mi ez az egész. Annyi kérdés van bennem, de Patriciának nem tehetem fel őket, Iker meg nem mond semmi használhatót. Amikor rákérdezek, mindig össze-vissza hebeg valamit, de semmi normálisat.

- Na, megyek. Egy kicsit kiszellőztetem a fejem – közöltem Nandoékkal, mert már nagyon szabadulhatnékom volt abból a kórházból.

- Leo és Nora a közeli játszótéren vannak a bébiszitterrel. Megnézheted őket, ha akarod. Sőt, azt sem bánnám, ha elhoznád őket, nekem nem tetszik valami abban a nőben – bökött oldalba Olalla. Bólintottam.

- Ez csak azért van, mert azt hiszed, jobban néz ki nálad, mert ő huszonhárom és nem szült egy gyereket sem – sóhajtotta Fernando, én meg elmosolyodtam rajtuk.

- Nem igaz! Valami nem oké a csajjal!

- Persze, persze. – Csak intettem nekik, aztán pedig elhagytam a helyszínt. Azért az jó dolog, hogy ők még ennyi idő után is ilyen jól elvannak. Én meg? Fél napot sem bír ki mellettem a barátnőm, már is teljesen elfelejt. Csodálatos érzés ez.

Először az volt a tervem, hogy sétálok egy jó nagyot mondjuk egészen hazáig, de aztán eszembe jutott, hogy akkor elég időm lesz arra, hogy egész úton magamat marcangoljam. A gyerekek meg jól le tudják kötni az ember figyelmét. Így hát a játszótér felé indultam el, és hamar rá is találtam a Torres-gyerekekre. Nem volt nehéz, mert ők voltak a leghiperaktívabbak az összes többi kölyök közül, és amíg mindenki más normálisan eljátszott, addig ők a rájuk vigyázó csaj idegeit próbálták kikészíteni.

- Helló! – léptem oda a fiatal, csinos, szőke csajhoz, aki a mászókáról próbálta meg leimádkozni Leot, miközben Nora a lábánál tipródott italért nyafogva. A lány rám nézett, arcán pedig a felismerés futott át.

- Több focista gyereket nem vállalok! – rázta a fejét, és már vissza is fordult.

- Igazából én azért jöttem, hogy könnyítsek a helyzeteden. Torresék mondták, hogy itt vagy. – Újból rám nézett, ezúttal már csodálkozva.

- Komolyan?

- Aha. Szóval most tanítok neked valamit. Ezek Fernando Torres átkozott kis kölkei, akiket a szokásos módszerekkel nehezen tudsz levenni a lábukról. Nekik nagyobb dolog kell a fagyinál. Figyelj! – magyaráztam a teljesen elképedt lánynak. – Leo, ha lemászol és Nora is abbahagyja a hisztit, akkor megkaptok bármit, amit szeretnétek. – Erre már elhallgattak a gyerekek, és kíváncsian hallgattak.

- Kérünk egy kutyát! – vetette fel az ötletet Leo, Nora meg egyetértett vele.

- Oké. És milyen legyen?

- Kicsi és fekete, de amikor megnő, lehessen rajta lovagolni – szólalt fel a kislány is, én meg csak bólogattam komoly arccal. Kezdett kimenni a fejemből ez az egész kórházasdi.

- Rendben. De akkor mostantól szót kell fogadnotok, és nem hisztizni. A kutyát pedig apáékon lehet számon kérni.

A gyerekek egy másodperc erejéig összenéztek, majd non-verbálisan megegyeztek, hogy ez elég jó üzlet, így Leo végül leszállt a mászókáról.

- De még egy fagyival jössz nekünk pluszba! – fonta össze maga előtt a kezeit Nora, de csak beleborzoltam a hajába.

- Jól van, megkapjátok.

- Hű! – csodálkozott el mellettem a csaj, és csak akkor esett le, hogy még ő is ott van mellettem.

- Egyébként bocs, Sergio vagyok – nyújtottam a kezemet.

- Sarah – mutatkozott be ő is, majd elindultunk keresni egy fagylaltozót. Leo és Nora csendben jöttek mellettünk, egyikük az én kezemet fogta, másikuk Sarah-ét. – Elég jó érzéked van a gyerekekhez. Csak nem neked is van? – kérdezte a lány mosolyogva.

- Áh, dehogy. Csak szimplán jól megértem őket – magyaráztam.

Jól elvoltunk Sarah-val és a gyerekekkel, olyan gyorsan elment másfél óra, hogy Nandoék szerintem még bevásárolni is elmentek. Minden esetre mondtam Sarah-nak, hogy hazamehet, én pedig a kórház felé vettem a gyerekekkel az irányt. Az időzítésem tökéletes volt, Olallaék éppen akkor léptek ki a bejáraton.

- Nincs semmi baj azzal a bébiszitterrel. Rendes lány – mondtam nekik, miközben átadtam a kicsiket.

- Azért kösz, hogy ott voltál velük – bólintott Fer. – Ha még vissza akarsz menni, Iker is ott van már. Plusz az orvos valami olyasmiről zagyvált, hogy négy nap múlva Patti elhagyhatja a kórházat.

- Mi? – néztem egyet, így már indulásra készen álltam. Engem miért hagynak ki az ilyenekből? – Egyébként tudtad, hogy a gyerekeidnek jössz egy kutyával? – kérdeztem már félig az ajtóban állva.

- Apa, kutyát akarunk! Sergio megígérte, hogy te veszel nekünk! – kiáltozták Noráék, Nando pedig gyilkos tekintettel nézett rám, én meg röhögve befutottam az épületbe.

- Cseszd meg Ramos! Aljas vagy! Nagyon aljas! – kiáltozta, de aztán már nem hallottam a hangját, hanem egyenesen Patricia szobája felé vettem az irányt. Az oké, hogy nincs ágyhoz kötve, de hogy akarják őt úgy kiengedni, hogy nem emlékszik néhány dologra? Ez szabályos így?!

Mikor az első emeletre értem, Patri ajtaját becsukva találtam, így egy pillanatig haboztam, hogy benyissak-e. Mi van, ha épp valami vizsgálat van, ő meg nem tudván, hogy én vagyok a mostani barátja, kiverné a hepajt?

Ám aztán mégis benyitottam. Nem kellett volna. A látvány, ami elém tárult nem épp nevezhető kellemesnek. Iker ugyanis valóban bent volt, de nem csak a szobában. Hanem egyenesen a barátnőm szájában is. Belépésemre szakadtak el csak egymástól, én meg csak döbbenten meredtem rájuk. Patriciát még értem, miért tette ezt, de Casillas?

- Sergio?! – Patri ijedten kapta felém a tekintetét, én pedig még jobban lefagytam, arcom megnyúlt.

- Te felismertél? – nyögtem. Patricia nyelt egyet, de csak a fejét csóválta.

- Tudom a neved, mert Iker csapattársa vagy – jelentette ki, de nem hittem neki. Az előbb, amikor észrevette, hogy én lépek be, megcsillant valami a szemében. Nem a felismerés, hanem a meglepettség azon szikrája, mikor nagyon nem számítunk valaki érkezésére egy nagyon rossz pillanatban.

- Ne játszd a hülyét! Tudom, hogy felismertél! – förmedtem rá, mert nem hittem el, hogy tényleg képes ezt csinálni most. Mégis mi a franc folyik itt?

- Sergio, hagyjad. Szerintem tényleg nem emlékszik – lépett hozzám Casillas, hogy lenyugtasson.

- Akkor nem ismered őt eléggé! – vágtam az arcába, majd ismét állítólagos barátnőm felé fordultam. – Mégis mikor nyerted vissza az emlékezetedet? Vagy elvesztetted egyáltalán?! – a kétségbeesés váltotta ki belőlem ezt a viselkedést, mert magamban azt kívántam, hogy valóban ne emlékezzen most rám. Tudom, eddig mindig azt akartam, hogy térjen vissza az emlékezete, de most azt kívántam, bárcsak ne tudná, milyen közünk van egymáshoz. Hogy az a csók bárcsak azért lenne, mert Ikert hiszi párjának. De kezdtem elveszteni efelől a reményt.

- Nem – suttogta megtörten Patricia, így a csapatkapitánnyal mindketten elhallgattunk. Néma csend telepedett a szobára.

Mesut

- Jó napot, Petra Riverot keressük. Itt van? – Nagyot néztem az előttem álló rendőrök láttán, teljesen elfeledve, hogy én egyáltalán hova is indultam. Csupán csak hátranéztem, ahol a földön térdelő Petra sírt, így megráztam a fejemet.

- Nem hiszem, hogy ez most a megfelelő alkalom… - kezdtem el tiltakozni. Ez van. Én egyszerűen képtelen vagyok a kegyetlenségre. Ha az ezelőtti monológomat komolyan gondoltam volna, akkor most lazán kiléptem volna az ajtón, nem is törődve a zsarukkal, hadd lepjék meg Petrát, bármilyen állapotban is van. De nekem mégis összeszorult a szívem. Épp most törtem össze teljesen őt, erre beállítanak a rendőrök is, ki tudja milyen indokkal. Gyorshajtásért nem hiszem, hogy személyesen jönnének ki.

- Ez most sürgős – közölte az egyik fapofával, majd félrelökve beljebb léptek. Addigra már Petra is megfordult, szemeiben pedig félelem látszódott. Mi a fene történt?

- Rivero kisasszony? Megkérhetnénk, hogy miután felöltözött jöjjön velünk? Van néhány kérdésünk az ön számára. – A lány csak könnyes szemmel rájuk nézett, majd szótlanul bólintott.

Ezek után az egyik rendőr bekísérte a szobájába, nehogy szökésre vetemedjen, én meg addig leültem a kanapéra. Egyszerűen nem volt szívem ott hagyni őt. Amit az előbb mondtam neki… nem volt igaz. Még mindig szerettem őt, de egyszerűen el kellett engednem. Nekünk nem ment volna ez az egész, így a legjobb mindegyikünk számára. Most talán még úgy gondolnánk, hogy ez tökéletes lesz így, de be kell vallanunk magunknak, hogy ez egyáltalán nem így van. Annyi minden történt az elmúlt időszakban, és olyan rég ismerjük egymást, hogy tudom, nem tartana sokáig a boldogság.

- Maga kicsodája a hölgynek? – lépett elém a másik rendőr. Ránéztem, és gondolkodtam, mit is mondhatnék erre. Mije vagyok én Petrának?

- Egy barátja – ez volt a legkevesebb, amit mondhattam. Szerető? Legjobb barát? Egy srác, aki épp most dobta ki egy éjszaka után? Én úgy éreztem, hogy egy barát. Ennél se több és se kevesebb.

- Értem. Akkor gondolom, maga itt marad, amíg beszélünk vele. – Bólintottam. Abban a pillanatban Petra és a másik rendőr kiléptek a háló ajtajából, így elindultak kifelé. Felálltam, hogy kikísérjem őket, miközben Hugot felkaptam a kezembe.

- Petra, mi ez az egész? – kérdeztem, de ő csak megrázta a fejét, mintha ő sem értené, pedig látszott rajta, hogy nagyon is tudja, miért jöttek érte.

- Fogalmam sincs. – Az ajtó ezzel becsukódott, én pedig egyedül maradtam Petra lakásán a macskájával, értetlenül. Nem tudtam, mit tehetnék, vagy mit kéne csinálnom, de úgy döntöttem, felhívom Sergiot.

Megkerestem a telefonomat, majd benyomva a megfelelő számot hívást kezdeményeztem.

- Igen? – szólt bele Ramos, de hangja nem éppen volt boldogságtól telt.

- Tudsz valamit, amibe Petra belekeveredhetett? – kérdeztem.

- Nem. De ne haragudj Mesut, most rohadtul leszarom, hogy már megint mit műveltek, jelenleg nekem is megvan a saját dolgom! – vágta hozzám, mire pislogtam párat, de azért nem hagytam annyiban.

- Patriciánál nem tudnál erre rákérdezni esetleg? Hátha erre emlékszik.

- Nem vagyunk most olyan viszonyban, szóval nem. Bocs. Megyek is – azzal pedig rám csapta a telefont, mintha én tehetnék arról, hogy Patri nem emlékszik rá. Megértem én, hogy nehéz időszakon mennek keresztül, de hát basszus, ez most vészhelyzet! Mi van, ha letartóztatják valami miatt Petrát?!

Sergio

Csak álltam, és néztem Patriciát. Szóval mindvégig emlékezett mindenre. Csak megjátszotta magát. De miért tett ilyet?

- Ezt most elmagyarázhatnád – közölte Iker teljes meglepettséggel, mert úgy tűnt, ő sem tudott az egész színjátékról. Bár nem tudom, volt-e bárki is, aki tudott róla.

- Hallgatunk – fontam össze magam előtt a karjaimat. Patricia csak elnézett oldalra, és sóhajtott egyet gondterhelten.

- Nem tudtam, mit érzek. Kezdtelek megismerni téged – ekkor felém mutatott -, aztán meg Iker hirtelen a szomszédba költözött, és nem hagyott békén. Összejöttem veled, de Casillas újbóli felbukkanása az életemben teljesen összezavarta az érzelmeimet, és szükségem volt egy kis időre, ami alatt tisztázhatom a dolgokat. Így pont jól jött, hogy leestem a lépcsőn, az ötlet pedig hirtelen jött, gyorsan kellett döntenem, mit teszek, amíg ide nem értek a kórházba – magyarázta Patricia, én meg hitetlenül ráztam a fejemet. Ennél rosszabb indokot nem is tudott volna mondani. Komolyan, ennél még az is normálisabb lett volna, ha azért csinálta, hogy felfigyeljenek rá, vagy törődjenek vele! Még azt is előbb megértettem volna.

- Szóval ezzel azt akarod mondani, hogy nem tudod, mit érzel irántam? – kérdeztem visszafojtottan. Meg kellett erőltetnem magamat, hogy ne kezdjek el üvöltözni.

- Csak tudni akartam, hogy melyikőtöket szeretem valójában. Ezért csókoltam meg Ikert is. Hogy lássam, milyen hatással van ez rám – lehunytam egy pillanatra a szemeimet, aztán megdörzsöltem az orrnyergemet.

- Akkor közlöm veled, hogy nem kell tovább keresgélned a válasz után. Az egyik opció épp most fog kilépni az ajtón örökre – mondtam higgadtan a szemébe, majd lassan az ajtóhoz sétáltam, és kimentem rajta. Ezt nem hiszem el! Komolyan nem! Pedig már azt hittem… az hittem, hogy… mindegy is mit hittem! Vége. Ennyi volt.

Mesut

A kanapén ültem, és vártam a csodára. Vagy valamire. Talán arra, hogy Petra beállítson, és elmondjon mindent. Hogy mi ez az egész, miért vitték el a rendőrök. De a csoda nem jött. Legalább hét órán keresztül, amikor is megszólalt a bejárati ajtó csengője. Felpattantam, és azonnal odarohantam. Csakhogy ez nem a csoda volt.

- Petra, elég gyorsan kienged… - az ajtóban az a fazon állt, akinek a vezénylésével tegnap berángattak a fekete kocsiba. Amikor meglátott engem, félbehagyta a mondandóját, és gúnyos mosolyra húzta a száját. – Nocsak. Nem voltam elég világos tegnap? Akadj le Petráról, mert ő nekem dolgozik. Az én tulajdonom.

- Mert mit csinálsz, ha nem teszek így? – húztam fel a szemöldökömet.

- Mit? Szerinted ki dobta fel őt a rendőröknél, hogy ő ölte meg a bátyját? – fenyegetően villogtak a szemei, de én képen röhögtem.

- Ugyan már! Egy kockamedúza csípte meg őt kutatás közben, nem pedig megölték! – tártam szét a karomat.

- Édes kis mese. Röhejes, bár igaz. A fele. Megcsípte, csakhogy nem attól halt meg, hanem mert a kórházban valaki kihúzta a gépeket. Petránál meg egészen véletlenül ott van egy kis levélke, amiben a bátyja megkéri rá, hogyha már csak a gépek tartják életben, húzza ki azokat. Hoppácska – elképedtem ezt a szöveget hallva, de továbbra is a fejemet ráztam csak.

- Petra nem lenne képes ilyesmire.

- Ő nem is. Ellenben én igen, és egészen véletlenül azt a levélkét is én birtokolom. A rendőrségnek még nincsen bizonyítéka az esetet illetően, nem találták a tettest, de azt hiszem, megmutatom nekik azt a levelet, és azt az eltűnt felvételt is, amelyen Petra tökéletesen kivehető a kórházban az esettel egy időben. Persze megvárom, amíg kiengedik a kihallgatásról, de amint hazaért, annyi időtök lesz elbúcsúzni egymástól, amíg én autóval a rendőrségre érek. Vedd úgy, hogy ez a büntetésed, amiért nem hallgattál rám. Elég korrekt? – Köpni-nyelni nem tudtam a meglepettségtől, csak álltam a fazonnal szemben, és próbáltam feldolgozni az információkat. Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy én nem tudok tenni semmit. Mert ha a rendőrség őt el is kapná, elárulná nekik, hol vannak a bizonyítékok, és akkor is bajba kerülne Petra. Így viszont még talán ki tudok találni valamit. – Na, megyek. Ne feledd: amint hazaér, húsz perced van. Nem több.

Sergio

Egészen hazáig gyalogoltam, ami nem kevés időbe tellett. Nem tudtam, mit tehetnék, csupán csak rettentően el voltam keseredve. Már-már úgy tűnt, hogy teljesen rendben lesz az életem, mert találtam egy olyan lányt, akit soha, de soha nem engednék el, erre ő enged el engem. Mert, hogy nem tudja eldönteni mit, vagy pontosabban kit akar. Na, szép mondhatom!

A mobilom egyfolytában csörgött, de nem voltam hajlandó felvenni. Nem volt kedvem se Patriciával, sem Casillasszal beszélni, akit ugyanúgy hibásnak tartottam az egészért. Rá is haragudtam, és szerencsétlen Mesutot is úgy oltottam le telefonon keresztül, mintha ő is részt vett volna ebben az egészben. Tényleg, kíváncsi vagyok, mit akarhatott.

Hazaérve lehuppantam a kanapéra, és már csak megszokásból is benyomtam az üzenetrögzítő gombját, hogy meghallgassam az üzeneteimet, ám arra nem is gondoltam, hogy Patri is üzenhetett volna valamit. De így volt.

- Először csak annyit: kérlek, ne kapcsold ki! Ez az utolsó üzenet, amiben felőlem hallani fogsz valaha is, ígérem. Nem akartalak megbántani, ne haragudj, és borzalmasan érzem magam miatta. De tudnod kell, hogy én tényleg szeretlek téged, és amikor Ikert megcsókoltam, csak az járt a fejemben, hogy ne érezzek semmit iránta. És nem éreztem. Persze tudom, ez nem mentség számomra, és mivel nem akarom, hogy miattam szenvedj, elmegyek. Ez is csak egy hirtelen jött ötlet, ami igazából nem az én fejemből pattant ki, de azt hiszem, egyszer te is meg fogod tudni az okát, és remélem, meg fogod érteni. Muszáj mennem, köt ehhez egy régi ígéret, és igazság szerint félek is. Szóval most búcsúzom tőled. Remélem, nem haraggal fogsz visszagondolni rám, ha valaha még eszedbe jutok. Csókol: Patri – az üzenetnek itt lett vége. 

Bármennyire is haragudtam rá, bármennyire is meg akartam vele szakítani minden kapcsolatot, egyszerűen képtelen voltam kinyomni a rögzítőt, és a beszéd során mélyen legbelül megmozdult bennem valami, ami arra késztetett, hogy megnézzem, mikor keletkezett az üzenet, majd azonnal kocsiba pattanjak. Akaratomon kívül cselekedtem így, az eszemet elnyomta a szívem, és reméltem, hogy még időben odaérek a kórházhoz. Csak remélni tudtam, hogy nem úgy értette, hogy öngyilkos lesz. Mert abba én is belehaltam volna.

A sebességkorláton felül repesztettem az autóval nem törődve semmiféle szabállyal, majd a kórház parkolójában megállva kipattantam, és egyenesen a szobájához rohantam. A szívem majd’ kiugrott a helyéről. Berontottam a szobába, és megpillantottam egy alakot ott. De az nem ő volt, hanem Iker, aki csak némán bámulta az üres ágyat, a kipakolt szekrényt.

- Elment – suttogta. Csak a fejemet ráztam.

- Hova ment? Tudnom kell! Hátha utolérem még! – ráztam meg a vállát kétségbeesetten.

- Nem mondta meg. Kapott egy hívást, összedobálta a cuccait, majd elment egy fél órával ezelőtt. Rám parancsolt, hogy ne kövessem, én pedig nem tehettem mást.

Csak lehunytam a szememet, és le kellett ülnöm az ágyra. Azt hiszem, épp most vesztettem el mindenemet.

- A reptér!

Mesut

Petra egy fél órával az után állított haza, miután a bár tulaja elment. Lestrapáltnak tűnt, de nem hagyhattam pihenni. Innen azonnal el kellett tűnnie.

- Hála az égnek! Sietned kell! – rohantam eléje, mire értetlenül megrázta a fejét.

- Miért kéne?

- Itt járt Carlos. Azt mondta, ha hazaértél elviszi a rendőrséghez a bátyádtól kapott levelet meg a videó felvételt a kórházból. Azért, mert én nem szálltam le rólad! – rángattam a vállát, arcára pedig fokozatosan kiült a döbbenet, majd a rettegés.

- Az nem lehet… nem… - rázta a fejét. – Én nem akarok börtönbe menni Mesut! Nem… - könnyek folytak le az arcán, én pedig azon agyaltam, mit tehetnénk. Végül az egyetlen épeszű megoldáshoz folyamodtam.

- Nem fogsz odamenni. Azonnal pakold össze a bőröndödet, kiviszlek a reptérre! – Csak nézett rám hatalmas szemekkel. – Siess!

Öt perc múlva már a fele megtelt a bőröndnek.

- Az előbb csak kihallgattak, mert egy névtelen bejelentés érkezett, hogy én esetleg hazudok. De mindent ugyanúgy mondtam el, mint annak idején, ezért azt mondták, hazajöhetek – magyarázta Petra, miközben bedobálta a cuccait. Én csak az ajtóban álltam összefont karokkal, és őt néztem. – Carlos ismerte a bátyámat, tudott a levélről, mert neki elmondta. Ezt használta ki. Engem ezzel sarokba szorított, rávett, hogy dolgozzak a bárban, így azt a bizonyos videó felvételt elrejti a levelemmel együtt. Belementem, csakhogy azóta is ezekkel zsarolt. De tényleg nem én húztam ki. Ki akartam, de nem voltam rá képes, és pont emiatt voltam még a történtekkor is a kórházban. Leültem a büfében, hogy igyak egy kávét lenyugtatásul. Carlos pedig ez alatt az idő alatt megtette azt, amire én nem voltam képes – mesélte sírva, majd fél perc múlva felegyenesedett. – Indulhatunk.

Hugot bezártuk a lakásba, mert Petra az én gondjaimra bízta őt. Tudta, hogy én nem mehetek vele, ezért valaki mást talált kísérőül. Így meg kellett állnunk a kórháznál is.

- Siessünk, mert hagytam Sergionak egy üzenetet, és fogalmam sincs, mikor nézi meg! – pattant a kocsiba Patricia, majd padlógázzal a repülőtér felé indultam el, remélve, hogy Carlos nem figyeltette Petra házát. Öt perc alatt meg is tettük a távot.

- Hova mentek? – kérdeztem befelé rohanva az épületbe.

- Azt nem mondhatom meg. Jobb, ha senki sem tudja, hol vagyunk. – Érthető. Menekülniük kellett. Az előző életük elől, aminek pár perc múlva teljesen búcsút mondanak. – Mindjárt jövünk – azzal ott hagytak, hogy a mobilon gyorsan lefoglalt jegyeket átvegyék.

Mikor visszaértek, hirtelen megcsörrent a mobilom, a kijelzőn pedig Ramos neve villogott.

- Sergio az – néztem Patriciára, aki szomorkásan megrázta a fejét.

- Ne vedd fel. Jobb ez így. – Bólintottam, majd Petrára néztem.

- Azt hiszem, eljött a búcsú ideje – mosolyodott el keserűen.

- Vigyázzatok magatokra! Ha bármi van, vagy esetleg Madridban jártok, én itt vagyok, és szívesen látlak titeket.

- El nem tudom mondani, mennyire köszönök neked mindent! – borult a nyakamba Petra, és én is szorosan megöleltem. Tudtam, hogy ez az utolsó alkalom erre, így eltoltam magamtól, és még egyszer utoljára hosszasan megcsókoltam.

- Erre valók a barátok – mosolyogtam rá, ő pedig könnyes szemmel bólintott.

- Barátok – azzal pedig elengedett, és Patriciával együtt, bőröndjeiket maguk után húzva eltűntek a folyosó végén.

- Patricia! – hallottam meg egy hirtelen kiáltást magam mögül, s megfordulva Sergiot pillanthattam meg befelé rohanva. Tudtam, mit kell tennem. Elé álltam, és nem engedtem tovább, bármennyire is túl akart jutni rajtam. – Engedj utána Mesut, a rohadt életbe!

- Nem lehet! Nem engedhetem! Tudja, mit csinál, és ha szereted, akkor megérted, hogy neki el kell mennie. Nem tudnád itt marasztalni, ezzel legfeljebb csak azt érnéd el, hogy mindkettőtöknek rosszabb lesz. Hidd el! – próbáltam lenyugtatni, s a végére már nem is ellenkezett akkora erővel. Csak lehajtotta a fejét.

- Szeretem őt – nézett el abba az irányba, ahol a lányok eltűntek.

- Tudja. Mindig is tudni fogja – én is arra fele néztem el amerre ő. Tudtuk, mit vesztettünk most. Tudtuk, mi tűnt el pár perccel ezelőtt azon a sarkon, de azt is tudtuk, hogy ez így jobb mindenkinek. Patriciának és Petrának mennie kellett, mert amíg az az őrült itt volt, addig ők nem lehettek itt biztonságban. Így hát csak csendben bámultuk a nyüzsgő ember tömeget, és a sarkot, ahol az általunk szeretett személyek örökre eltűntek a szemünk elől…