28. fejezet - Tisztázni kell a dolgokat

Özil

- Persze. – távolodott el Elena, majd az asztalunk felé mutatott, ahol a srácok ültek – Addig ismerkedek egy kicsit a társasággal.

Ezek után Elena elment, én meg értetlenül ugyan, de ott maradtam. Tami átvette előző partnerem helyét, én meg nem enyhén éreztem magam kellemetlenül. Mi akar ezzel elérni? Jól éreztem magam valakivel, akkor ez most őt miért zavarja? Komolyan nem értem őt.

- Csak egy régi ismerős, mi? – nézett fel rám számon kérően, de nyugodt maradtam. Semmi okom nem volt az aggódásra, mert egy: nem hazudtam neki, tényleg így volt, kettő: neki már nem sok köze volt a magánéletemhez. Vagyis hát akkor lenne, ha Lianit rábíznám az esetleges barátnőmre, és az mondjuk, alkoholista lenne vagy, nem bírná a gyerekeket, de ilyenről még csak szó sincs, szóval nincs beleszólása.

- Igen, egy régi ismerős. – feleltem, és nem kívántam többet hozzátenni. Nem tartoztam neki magyarázattal, és próbáltam magam teljesen elvonatkoztatni tőle. Nem volt szabad, hogy függjek tőle, én döntöttem úgy, hogy vége legyen, akkor ehhez is kell tartanom magam.

Éreztem, ahogyan válaszomra kicsit jobban megszorítja a vállam, de nem szóltam semmit érte, inkább más téma után néztem, mivel nem akartam teljes csöndben táncolni.

- Hol van Liani? – kérdeztem, miközben az asztalunknál lévő társaságot néztem, akik hirtelen felálltak, de Elena még intett a másik terem felé, hogy ott lesznek.

- José bevállalta, hogy ma este vigyáz rá. De nem ez a lényeg. Miért nem vagy képes az igazat mondani? - hátra nézett, majd vissza rám – Most is őt nézed. – lepillantottam rá, és rekedtesen felnevettem. Nem tudtam elhinni, hogy képes volt ismét egy kis apróságon kibukni. Nem tudna a saját dolgával törődni? Most miért nem tud Torres karjaiba omlani?

Csak a fejemet csóváltam.

- Ezt nem hiszem el! Te tényleg féltékeny vagy, igaz? – csattantam fel, de még mindig nem álltunk meg, miközben a lépésekre szinte nem is figyeltünk – Igen, egy régi ismerős, akivel talán most több is lehetne, mint sima ismertség. Valami kifogás ellene? – Tami hirtelen meg sem tudott szólalni, a szám pedig a végéhez közeledett, így nyelt egy nagyot.

- Nincs. – azzal a zene elhallgatott, ő pedig ott hagyott. Egy kis ideig csak bámultam utána, gondolkoztam az előbb történteken, majd lassan megfordultam, és Elenáék után indultam.

A másik terembe érve nem találtam ott a többieket, de elnézve az erkély felé elindultam, töltöttem magamnak valami italt, aztán én is csatlakoztam a srácokhoz.

- Mi újság? – karoltam át Elenát, ő pedig nem ellenkezett, így egy kicsit bátrabban húztam közelebb magamhoz. Nem volt lelkiismeret furdalásom, sem semmilyen egyéb érzésem, és ez így volt helyén. Ez nem csak az én véleményem volt, ez nem, csak arra ment ki, hogy hitegessem saját magamat azzal, hogy nem érdekel. Mert valóban nem érdekelt Matilde véleménye, csak és kizárólag az enyém. Ez az én életem, nem másé!

- Minden rendben? – nézett rám El, mire a többiek is felém fordultak.

- Mi? Persze! Minden oké. – mosolyodtam el, bár talán ez nem volt teljesen őszinte, de hátha nem veszik észre.

- Elég feldúltnak látszol. – vizsgálgatott Arbeloa, de csak legyintettem, és inkább másfelé tereltem a szót.

- Pedig nem. – zártam le végérvényesen is a témát – Szóval megismerkedtettek? – néztem körbe, amire mindenki csak bámult egy pillanatig, majd mintha mi sem történt volna, nevetve, egymás szavába vágva kezdtek regélni. Sergio lassan odaaraszolt hozzám, majd a fülemhez hajolt.

- A csaj kész főnyeremény. Humoros és csinos is. A helyedben nem szúrnám el. – felvont szemöldökkel fordultam felé, s már épp megszólaltam volna, amikor Elena megtette ezt helyettem is.

- Csak úgy szólok, hogy én is itt vagyok, de ettől függetlenül, köszi a bókot. – nyújtotta ki a nyelvét. Sergi erre csak hebegett valamit, aztán inkább csak elvigyorodott, és visszaaraszolt a partneréhez, aki cseppet sem nézett rá kedvesen, így Sergio elvonult hosszas bocsánatérések közepette.

- Szerinted megbocsát neki? – kérdezte tőlem Arbeloa, mire megvontam a vállam.

- Ha simán nem megy neki, akkor csak ígér valami extrát estére, és biztos siker. – magyaráztam, aztán mindketten elröhögtük magunkat. Ramos módszerei nem tartoztak a visszafogottabbak közé, mint például egy csokor rózsa egy „Bocsáss meg!” kártyával, vagy valami aranyos állat, esetleg plüss. Nem, neki megvoltak a saját módszerei, amik többnyire sikeresek is voltak. Szerintem lazán kiadhatott volna valami párkapcsolati könyvet, mert amennyire primitívnek tűnnek az ötletei, annyira hatásosak. Persze az is lehet, hogy ez emberfüggő is, hiszen függ attól, aki végrehajtja ezeket, és az ő sikerességétől, és függ a másik féltől is, hogy mennyire vevő a dologra.

- Szerintem lassan én is bemegyek, mert kicsit hűvös van. Nem jöttök? – indult meg befele Arbeloa, de én megráztam a fejemet. Nem akartam még bemenni, még egy kicsit kint akartam lenni ketetsben Elenával.

- Menj nyugodtan! Majd mi is megyünk később. – mondtam, mire Arbeloa vigyorogva bólintott, s mikor elhaladt mellettem, megveregette a vállam, miközben azt mondta:

- Hajrá! – én csak nevetve megcsóváltam a fejemet, majd mikor véglek elment, Elena felé fordultam.

- Ha fázol, bemehetünk ám.

- Nem. Jó ez így, legalább tudunk beszélgetni. – mosolyodott el, és az én szám is felfelé görbült ettől.

- És miről akarsz beszélgetni? – néztem mélyen a szemébe, miközben közelebb léptem. Körülöttünk senki nem volt, így hát meg sem vártam a választ, megcsókoltam. Elena először visszacsókolt, de aztán hirtelen elhúzódott, és csalódottan rám nézett.

- Pont erről. – azzal lassan odasétált az erkély korlátjához, és a kilátást csodálta. Nem teljesen értve a helyzetet, lassan én is mellé sétáltam, és rákönyököltem a párkányra.

- Mi a baj? – kérdeztem, s ránéztem, de ő kitartóan csak előre bámult. Kicsit emlékeztetett Tamira. Áh, miket beszélek én itt?!

Elena nem válaszolt, így én is előrefele fordultam, miközben nagyot sóhajtottam, és lehajtottam a fejemet.

. Azt hiszem értem. Nem akarsz semmit, igaz? Vagy van valaki más. – részben neki intéztem a szavaimat, részben saját magamhoz. Amilyen hülye vagyok, csak én értettem félre a dolgot, neki valószínűleg eszébe sem jutott hasonló. Csupán örült, hogy végre megint találkozott egy régi ismerősével. Ó én barom!

- Nem erről van szó! – nézett rám – Nem az, hogy nem akarok semmit, csak nem így. – kérdőn pillantottam rá, hogy ez mégis mit akart jelenteni. Teljesen összezavart. – Mert ti még mindig szeretitek egymást. – döbbenten bámultam a szemébe. Ezt nem mondhatta komolyan. Tényleg azt hiszi, hogy én még mindig szeretem Tamit? Hülyeség! Vagyis persze, nem utálom, mert nem, és az is természetes, hogy még érzek valamit iránta, de már nem szeretem úgy, ahogy régen. Képtelen vagyok rá azok után, amik történtek.

- Ezt honnét veszed? Nem így van! Túlléptem rajta. – ráztam a fejemet. Életem végéig ez lesz? Hogy kísért majd a Matildeval való közös múltam, és nekem ezért nem jöhet össze semmi? Egyedül fogok meghalni?

- Özil! Figyelj! – fogta meg a vállam, mivel én idegesen bámultam magam elé – Nem kell tagadnod! Látszik rajtatok. Ahogy figyelt minket, már mióta megjöttünk, és ahogy egymásra néztetek tánc közben. Hiába próbáltátok magatokat közömbösnek mutatni, én mint kívülálló tökéletesen láttam rajtatok, hogy nem így van. És én nem akarok tönkretenni egy ilyen szoros kapcsolatot. – rám mosolygott, én pedig beleharaptam az alsó ajkamba.

- De hidd el, hogy nem… - közbevágott, így nem tudtam befejezni a mondanivalómat.

- Sssh! – csitított el – Te hidd el, hogy ez így van, csak ezt még tisztáznod kell saját magaddal. Össze vagy zavarodva. De attól még barátok? – továbbra is csak mosolygott, így csak bólintottam. Ezek után közölte, hogy bemegy, de az asztalunknál megtalálom. Nem feleltem, továbbra is csak a fényeket néztem, így végül egyedül maradtam a gondjaimmal. Azon gondolkoztam, hogy vajon mennyire lehet igaza Elenának. Hogy vajon Tamival együtt tényleg még egyikünk sem volt képes túllépni a másikon? És hogy vajon én még tényleg szeretem-e. Először is ezt kellett tisztáznom magammal, hiszen ha ez nem volt teljesen világos, akkor én hogy akartam bármi mást elrendezni?

Ismét sóhajtottam egy nagyot, s már épp meg akartam volna fordulni, hogy bemenjek, amikor valaki óvatosan mellém lépdelt. Először azt hittem, hogy Elena jött vissza, de aztán a hang rádöbbentett, hogy egyáltalán nem, sőt!

- Nem jött össze, igaz? – nem válaszoltam, nem is néztem rá – Miattam. – folytatta, s felé fordítottam a fejemet, s tényleg úgy tűnt, mint aki sajnálja a dolgot. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg így van-e, vagy csak velem akarja elhitetni ezt.

- Nem kellett volna… vagyis úgy értem, hogy talán tényleg elkapott a féltékenység. Olyan furcsa volt téged valaki teljesen mással látni, és ez kicsit megzavart. Ne haragudj! – fordult ő is felém, hogy a szemembe tudjon nézni. Álltam a tekintetét. Szemeiben könnyek csillogtak, mire összeszorult a szívem.

- Azt mondta azért nem, mert mi még mindig szeretjük egymást. - erre pupillái kitágultak, de én folytattam – Látja rajtunk, hogy még egyikünk sem lépett túl a másikon és ő ezt nem akarja tönkretenni. Szerinte túl mély kapcsolat van közöttünk ahhoz. – magyaráztam. Tami még mindig nem tudott megszólalni, így én ismét a kilátást kezdtem csodálni. Elgondolkoztam, hogy ezek után vajon mit kéne csinálni, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felvillanyozódtam, szinte kigyúlt egy égő a fejem fölött.

- Ch, kinek képzeli ez magát? Azt hiszi, hogy… - csattant fel Matilde, de én csak az álla alá nyúltam, és megcsókoltam. Rögtön elhallgatott, nem ellenkezett, csak leejtette kezeit maga mellé. Nem teljesen egy perc múlva elhúzódtam tőle, és mélyen a kék szempárba néztem. Valami összeugrott bennem.

- Ez… ez meg mi volt? – hebegte, de én csak megráztam a fejemet.

- Csak ki kellett próbálnom valamit. – azzal ismét megcsókoltam, mintha ez lenne a legeslegelső alkalom, mikor ajkaink találkoztak. Tami ekkor átkarolta a nyakamat, és nem engedtük el egymást.

Ki kellett próbálnom. Ki kellett próbálnom azt, hogy vajon mit vált ki belőlem ez a csók. Hogy vajon mit érzek majd akkor, és az eredmény igencsak meglepő volt, de nekem bőven elég arra, hogy folytatást követeljek. A csóktól az agyam helyett ismét a szívem vette át az irányítást, és szinte már fájdalmasan összeszorult Matilde közelségére. Ennek hatására húztam újból magamhoz, és rádöbbentem: nélküle nem tudok élni.

A háttérből hirtelen füttyszó hangzott fel, s odakapva a fejemet a csapat nagy részét pillantottam meg.

- Na, végre! Azt hittük, hogy ezt sosem láthatjuk többet. – vigyorgott Khedira, és önkéntelenül is elvigyorodtam. Hirtelen boldogság töltött el, s a tömegben ott állt Elena is szintén mosolyogva. Bólintott, én pedig hangtalanul csak annyit tátogtam: Köszönöm!

27. fejezet - Egy régi ismerős

Özil

- Tudod még mire jó, ha van egy aranyos lányod? – húzogatta a szemöldökét Ronaldo, mire kérdőn néztem, csakúgy, mint a többiek, Sergio, Khedira, Benzema és Sahon. Így hatan voltunk összesen Benzema lakásán egy kis esti összejövetelre, hogy kipihenjük egy kis lazulással a délutáni edzés fáradalmait.

- A legjobb dologra: csajozás. – tárta szét a karját, mintha ez olyan egyértelmű lenne – Én a helyedben legalábbis ezt tenném. A csajok buknak az ilyesmire. Tuti siker. – magyarázta, és mindenki rám nézett. Én már sejtettem, hogy ennek mi lesz a vége, és már felkészültem a kérdések elhárítására.

- Figyelj, nem akarod, mondjuk valamelyik nap kölcsönadni? Csak egy-két órára. – vigyorgott rám Sergio, de én csak a fejemet csóváltam. Sahin is megpróbált poénkodni a dologgal, de továbbra sem engedtem nekik. Liani nem erre való.

- Bocs, srácok! Ha Liani nálam van, akkor nem szeretném erre elpazarolni a vele töltött időmet. A csajozás marad a többi napra. – feleltem, miközben vettem egy marékkal a chipsből. Persze elég egyértelműen kifejezték nemtetszésüket, de hát most mit csináljak? Nekik nem merném odaadni a lányomat még egy órára sem. Szerintem képesek lennének öt perc alatt elhagyni Lianit.

- Amúgy azóta nem is beszéltetek Tamival? – nézett rám Benzema, én meg elhúztam a számat. Nem arról volt szó, hogy nem beszéltem vele, hanem azért mégis csak három hete mondtuk véglegesen, hogy vége, és cseppet se kellemes érzéssel tölt ez el. Liani miatt persze sokszor beszélünk, mert ő sem akarja, hogy kimaradjak a saját lányom életéből, csakhogy azóta elég könnyen képes felkapni a vizet nagyjából bármin. Ez már csak azért is furcsa tőle, hiszen eddig soha nem volt ilyen, és hasonló apró, dolgokon régen soha nem akadt fent.

- De, beszéltünk. Liani miatt három-négynaponta vagy ő, vagy én telefonálunk a másiknak. – magyaráztam, majd fogtam a poharamat, és lehúztam annak tartalmát. Szükségem volt erre.

- Ahogy elnézlek érzékeny témára tapintottunk. – vizsgálgatott Ronaldo, majd a többiek felé fordult – Akkor ezt nem hagyhatjuk annyiban! – vigyorodott el, én meg sóhajtottam. Hirtelen felemelkedtem, felkaptam a kabátomat, majd intettem nekik.

- Én most azt hiszem, megyek. Sziasztok! – vigyorogtam ugyan, de el akartam menni.

- Jaj, ne menekülj már! Légy férfi, és tűrd a faggatózást! – kiabáltak utánam, de én meg sem fordultam.

- Nem menekülök, csak van egy kis dolgom még. – azzal ott hagytam őket. Valóban menekültem, mert semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy válaszoljak a Tamival kapcsolatos kérdéseikre. Ha ennyire kíváncsiak rá, miért nem kérdezik meg Matildet magát? Nincs megtiltva, hogy beszéljenek vele.

Gyalog indultam haza, hiszen nem kocsival jöttem, mivel nem éppen kellemes helyzetet szült volna az, ha én most autóba ülök, és a rendőrök mondjuk, leállítanak. Úgyhogy zsebre dugtam a kezemet, és nem túl gyors léptekkel elindultam, hogy hazasétáljak. Nem kis gyalogtúra várt rám.

- És hova raktad a vékonyabbik pulóverét? … Talán mert nincsen se tél, se hó, meleg van, a gyerek meg besül a vastag pulcsijába. – a vállammal próbáltam tartani a telefont, miközben Liani lábára próbáltam meg felhúzni a cipőt, ám kislányom nem igazán szeretett nyugton lenni huzamosabb ideig. Huzamosabb idő alatt értem az egy percnél tovább tartó dolgokat.

- Jól van, köszi! Szia! – azzal leraktam, és megkerestem a pulóvert. Eközben Liani elkapta szerencsétlen Cirot, aki türelmesen várta, míg én megmentem, ami el is jött, mikor öltöztettem tovább lányomat. A macska persze azonnal menekülésbe fogott, közben pedig egy hangos nyávogással köszönetet nyilvánított.

- Na, gyere! Megyünk a játszótérre. – fogtam meg Liani kezét, aki boldogan sétált velem a kocsiig, ahol beültettem a gyerekülésbe, majd beülve a volán mögé elautóztam a város egyik legnépszerűbb játszóteréhez, mivel Liani kedvenc helye is az volt.

Kicsit fárasztó a játszóteres dolog, de ha az összes olyan dolgotól megfosztanám a lányomat, ami számomra túl fárasztó, vagy nincs kedvem hozzá, akkor nem maradna semmi más szórakozás neki. És nem azért van az embernek gyereke, hogy a lehető legtöbb dolgot ne tegye meg neki, és csak „legyen”. Meg végül is rám is rám fér egy kis levegő, mostanában edzéseken kívül nem nagyon mozdultam ki otthonról.

- Oda! – mutatott Liani a hintára, miközben már húzott is arrafele, én pedig mosolyogva csak a fejemet ráztam. Javíthatatlanul ez volt a kedvenc játéka, komolyan a végén még egy repülőn fog kikötni, mert imádja, ha magasra megy.

Beraktam a kisgyerekeknek kialakított hintába, Liani pedig már előre nevetett. Továbbra is mosolyogva mögé álltam, majd lökni kezdtem, amikor valaki hirtelen megszólított.

- Nocsak, de jó látni, hogy még a híres focisták is így törődnek a családjukkal. – az ismerős hangra felkaptam a fejemet, majd mikor a hinta másik oldalán állva megpillantottam a hang forrását, boldogan elmosolyodtam.

- Elena! De rég láttalak! – léptem előre úgy, hogy ott is tudjam még lökni Lianit.

- Bizony, négy év hosszú idő. – mosolygott a lány is. Elenát még Madridba érkezésemkor ismertem meg, ő volt az, akit kirendeltek mellém, hogy mutassa meg a várost, és segítsen addig, amíg nem boldogulok itt egyedül, az új környezetben. Sajnos, amikor máshol volt szükség rá megszakadt a kapcsolat vele, amit igazán sajnáltam. Elena nagyon jó fej csaj, tényleg mindenben segített, ha bármi gond volt, nyugodtan fordulhattam hozzá, mindig segítőkész volt. Szóval most örültem, hogy újra összefutottunk.

- És hol van az anyuka? – kérdezte hirtelen, mire kicsit zavarba jöttem.

- Honnét veszed, hogy az enyém a gyerek? – próbáltam elviccelni a dolgot, hogy oldjam a bennem keletkezett feszültséget. Elena erre csak a fejét csóválta.

- Te nem sokat változtál, de azért felsorolom az okokat. Először is, ha nem a tied lenne, biztos, hogy nem így viselkednél vele, hidd el, tapasztalatból mondom. Kettő, én is olvasok ám újságot, három, ott a jegygyűrű az ujjadon. – a mondat utolsó felére ijedten néztem le a kezemre, és valóban. Még mindig nem vettem le.

- Ó, hát ez, már nem érdekes. Csupán feledékenység és megszokás miatt van még rajtam. – magyaráztam, mire Elena nem kicsit lepődött meg.

- Ezt most kifejtenéd bővebben?

- Persze, csak üljünk le. – mutattam egy pad felé, majd kivettem Lianit a hintából, és helyet foglaltunk. Ezek után nagy vonalakban vázoltam neki a helyzetet. Gátlások nélkül tudtam neki beszélni, mivel az alatt az idő alatt, mikor nekem segített, nagyon jóban lettünk, és egy kis lelkiismeret furdalásom is van pont ezért, amiért nem kerestem ez alatt a négy év alatt egyszer sem.

- Hát… sajnálom! Viszont az kellemes csalódás, hogy te még ezek után is ennyire ragaszkodsz a lányodhoz, és nem hanyagolod el. – nézett rám csillogó szemekkel, miközben az ölében lévő Lianival ismerkedett, mivel időközben átvette. Erre én is csak szótlanul bólintottam, s a játszótéren lévő gyerekeket kezdtem nézni, meg a szüleiket. Legtöbbjüknek ott volt mindkettő, közösen felügyeltek a kicsire, miközben ők jót beszélgettek. Azon gondolkodtam, hogy vajon velem is lehet-e ilyen, vagy életem végéig mindig lesz egy egy-két hónapos kapcsolatom, de olyan, amilyen Matildeval lehetett volna, soha.

- Hali! – az álmodozásból egy újabb ismeretlen hang szakított ki, de mire észbekaptam volna, Ramona már tovább is robogott, így csak intettem neki, mikor még mosolyogva hátrafordult, de már rohant is tovább. Ekkor rápillantottam az órámra, és sóhajtva vettem tudomásul, hogy az idő milyen hamar elment.

- Bocsi, de nekünk most mennünk kell, viszont holnap lenne egy rendezvény a csapatnál, és öhm… lenne kedved eljönni velem? – vakartam a fejemet, de próbáltam bíztatóan mosolyogni. Elena csak felnevetett.

- Mint mondtam, semmit sem változtál, de ez jó. Persze, hogy elmegyek veled, nagyon szívesen. – adta vissza közben Lianit, így mindketten felálltunk.

- Szuper! Szabad tudnom, hol is laksz? – kérdeztem, mire elővett egy papírt, és leírta a címét.

- Mert gondolom úgy is elfelejtenéd. – vigyorgott rám, és erre én nevettem fel.

- Köszi! Este hétre ott vagyok érted. – intettem neki, azzal Lianit kézen fogva elindultam.

Másnap délután Khedira még átjött a rendezvény előtt, holott akkor én még csak egy szál ingben rohangáltam fel-alá, azt hajtogatva, hogy el fogok késni.

- Hol a nadrágom? Hol a nadrágom? – fogtam a fejemet, mire Sami unottan felemelt valamit maga mellől.

- Itt van. – kikaptam a kezéből, és már húztam is fel, amikor megszólalt a telefonom. Sóhajtva vettem fel.

- Igen? … Oh, Tami! … Hogy én?! Csajozni Lianival? Honnét veszed ezt? … Új barátnő? Ugyan már! Mióta hiszel az újságoknak? Ő csupán egy régi ismerősöm, és tegnap találkoztunk négy év után. – magyarázkodtam a telefonba, megválaszolva Tami kérdéseit – Viszont most készülnöm kell, bocs. Szia! – azzal leraktam, és a nyakkendőmet próbáltam meg rendesen megkötni.

- Mi volt ez az egész? – nézett rám kíváncsian Sami, én meg szemforgatva válaszoltam neki.

- Matilde látott ma egy cikket az egyik újságban az „új barátnőmről”, Lianiról, meg rólam, és azon volt kibukva, hogy én miért próbálom meg Lianit barátnőszerzésre használni. Nem tudom, mi van vele, mostanság ilyen apró dolgokon is képes kiakadni. – húztam el a számat, majd leültem Khedira mellé, hogy bekössem a cipőmet.

- Szerintem csak így próbálja meg elérni, hogy kicsit jobban eltávolodjon tőled, mert még mindig szeret, vagy valami hasonló.

- Gondolod? – bólintott, ezek után viszont tapsolt kettőt, hogy tényleg készüljek, mert mindketten el fogunk késni, így hát gyorsan felvettem az öltönyömet, és már indultam is kifelé.

- Akkor ott találkozunk. – intett, majd beszállt a saját kocsijába.

- Akkor ott. – azzal én is elindultam egyenesen Elena házához. Legnagyobb meglepetésemre nem kellett rá fél órát várnom, sőt, mikor megérkeztem már ott állt a ház előtt rám várva.

- Hű, de jól nézel ki! Sokat kellett kint állnod? – kérdeztem, mikor mosolyogva beszállt az anyósülésre.

- Köszönöm! Amúgy nem igazán. Nem rég jöttem ki, csak gondoltam, meg ne ijedj, hogy rossz helyen jársz. – gonoszul rám villantott egy mosolyt, majd elindultunk. Nem lakott olyan messze a helyszíntől, így viszonylag hamar odaértünk, s nem sokkal ez után el is kezdődött az ünnepség, amit persze egy hosszadalmas nyitóbeszéddel kezdtek. Már azt hittem, hogy elunom magam, amikor végre vége lett, és a beszéd helyét a zene vette át, Elena pedig azonnal felrángatott, hogy táncoljunk. Vonakodva ugyan, de belementem.

- Nem is nézném ki belőled, hogy tudsz táncolni. – nézett fel rám az egyik lassú szám közben.

- Hát, ez igazán kedves.

- Tudod, hogy nem azért mondtam! – nevetett, mire szorosabban átkaroltam. Egy darabog még így táncoltunk, csakhogy ezt egy hang félbeszakította mellettünk.

- Bocsánat, de lekérhetném a partneredet? – először nem fogtam fel a kérdést, csak akkor döbbentem rá, hogy ez nem nekem szól, amikor észrevettem, hogy a hang forrása Elenára néz.

Elena

26. fejezet - Ennyi volt?

Tami

Furcsa volt hazatérni. Furcsa volt látni anyámat, amint sírva a nyakamba borult, és csak azt hajtogatta, hogy élek, és nem haltam meg. Apám reakciója is furcsa volt, hiszen ő könnybe lábadt szemmel odajött, és hosszú percekig el sem engedett, utána pedig José borult a nyakamba. Nem értettem a dolgot. Azzal tisztában voltam, hogy ez a három hónap kemény lehetett nekik, hiszen azt sem tudták, hol vagyok, de azt nem értettem, hogy miért hittek halottnak. Aztán elmondtak mindent, Kezdve azzal, hogy úgy tudták, én a repülő vagyok, azon, amelyik lezuhant, majd jött a hidegzuhany. Mikor a levélről volt szó, eleinte düh és hiányérzet keringett bennem, hiszen Mesut nagyon is hiányzott, ám amikor apámék közölték, hogy a levél nem tőle származik, valami leírhatatlan érzés nyílalt belém. Egy részről, hogy nem ő küldött el, neki esze ágában sem volt ilyesmi, másrészről kellemetlenül összeszorult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy így mit tettem vele. Itt hagytam, s valószínűleg lelki ronccsá tettem, miközben azt hitte, hogy én a lányával együtt meghaltam. Nem ő a szörnyű ember, hanem én.

Három hónapig Portugáliában rejtőzködtem egy gyerekkori barátomnál, akivel szintén nem viselkedtem túl szépen. Hazudtam neki, azt mondtam, hogy Liani nem az én lányom, csipám én lettem a gyámja, mikor az anyja meghalt. Nem is tudom, miért tettem ezt. Annyira el voltam keseredve amiatt, hogy Mesut kidobott, hogy talán attól tartottam, hogy nem fog befogadni, ha megtudja, Liani a saját lányom. Vagy nem is tudom. A lényeg, hogy borzalmas egy ember vagyok, aki nem való se anyának, és aki nem érdemel olyan vőlegényt, mint Mesut.

Az előbbi rossz érzés csak jobban fokozódott, amikor Liani hirtelen kiszaladt, majd nem sokkal később Mes állt velem szemben. Mintha szíven döftek volna, csak lesütött szemekkel álltam. Nem mertem a szemébe nézni. Nem voltam rá képes mindezek után, s ez csak rosszabbodott, mikor Miguel jó pofizva odaállt Özilhez, és próbált kommunikációt létesíteni, csakhogy erre Mesut sem volt vevő, és az elmúlt időszakban is rá kellett döbbennem, hogy Miguelnek sem hagyja el túl sok okos dolog a száját némely témában. És ez ilyen téma volt.

Hangtalanul bólintottam, mikor Özil az emelet felé intett, hogy beszéljünk. Igen, ránk fért ez a beszélgetés, mert elég sok dolgot kellett tisztáznunk, és főleg nekem volt sok megmagyaráznivalóm.

A család többi tagja csendben nézte, ahogy mi elvonultunk, majd a lépcsőnek fel a szobámba mentünk. Óvatosan benyitottam, s kicsit lesokkolt a dolog, hogy időközben teljesen átalakult a helyiség. Jó, persze, már rég nem itt lakok, de azért kissé rosszul érintett a dolog, hiszen ott nőttem fel, most meg vendégszoba, vagy mi lett belőle.

Csak akkor léptem beljebb, mikor Mesut is beért, és becsukta maga mögött az ajtót. Lassan megfordultam, hogy a szemébe nézhessek, s vártam az ordibálást. Vártam, hogy a fejemhez vágja ezt a három hónapot, és azt, hogy itt vagyok Miguellel, neki meg egy árva szót sem szóltam. Felkészültem ezekre, tisztában voltam vele, hogy meg is érdemelném, de Mes szomorúan csak a szemembe nézett, majd egy lépést közelebb jött, és magához ölelt. Hirtelen a lélegzetem is elállt, hiszen nem erre számítottam, de ő csak ölelt, és nem eresztett. Könnyek szöktek a szemembe, beletemetkeztem a pólójába, s mélyet szippantottam az illatából, melyet már olyan rég nem éreztem. Nem tudom, meddig állhattunk úgy, nem számoltam a perceket, de hirtelen Özil a fülem mögé tűrte a hajamat, majd odahajolt.

- Először is csak annyit kérdeznék, hogy ez a Miguel gyerek, ez helyettesített engem? – suttogta a fülembe, én pedig felnéztem rá, majd megráztam a fejemet.

- Nem. Ő csak egy gyerekkori barátom. – távolodtam el tőle, majd leültem az ágy szélére – Vagyis rá pár héttel, hogy megérkeztem megcsókolt, de semmi más nem történt. Nekem akkor még túl friss volt az egész, és nem álltam készen arra, hogy valami újba fogjak. Szóval nem, ő csak egy barát, akinél Portugáliában lakhattam. Nem több. - mondtam, felidézve magamban az akkori lelkiállapotomat. Hát, a mostani nem sokban különbözött tőle, csupán csak annyiban, hogy a jó-rossz szerepek felcserélődtek, s most úgy éreztem, én vagyok a gonosz ember. Ami úgy is volt.

Miguellel kapcsolatban pedig, amúgy sem éreztem iránta semmit. Rá nem tudtam másként tekinteni, mint arra a kisfiúra, aki annak idején csigákat rakott egy dobozba, és versenyeztette őket. Számomra mindig ugyanez a kisgyerek marad, soha nem fogok másként nézni rá. Különben is, mit tudna kezdeni egy jegygyűrűt viselő lánnyal, akinek van már egy két éves lánya. A nála töltött idő alatt megtapasztaltam, hogy valószínűleg nem sokat.

- Szóval Portugáliába mentél. – ült le mellém Mesut, s a földet bámulta. Ott ücsörgött egymás mellett két felnőtt ember, és annyi mindent el tudtak volna mondani egymásnak, ám nem voltak képesek szavakba önteni a gondolataikat. Hirtelen olyan sok mindent el tudtam volna mondani, de egy hang sem jött ki a torkomon, s legszívesebben csak a nyakába borultam volna, hogy még mindig szeretem, és ne haragudjon rám, csak folytassuk az életünket, mintha ez a három hónap meg sem történt volna. Csak ennyit szerettem volna, de mindez mégis olyan távolinak tűnt és lehetetlennek. De valóban hülyeség is lett volna ilyet kérni, hiszen ezt az időszakot képtelenség elfelejteni, mivel mindannyiunkban mély nyomot hagyott, de valószínűleg főként Mesutban alkotott nehezen megemészthető fájdalmakat.

Halkan sóhajtottam, miközben a kezemet tördeltem. Nem tudtam, mit mondhatnék, nem tudtam, hogy részletezzem-e a dolgokat, vagy csak hagyjam őket elveszni a homályban, hisz az talán jobb lenne mindkettőnknek. Fogalmam sem volt arról, hogy mi a legjobb, amit tehetnék, így végül csak annyit mondtam:

- Sajnálom! – felnéztem ré, de ő csak a padlót bámulta továbbra is, így felálltam. Mást már nem tudok tenni, ha nem válaszol, akkor nekem itt nincs több dolgom.

Szótlanul megindultam az ajtó felé, s mikor már nyúltam volna a kilincshez Özil hirtelen megszólalt, mire visszafordultam.

- Tudod mi volt a legrosszabb? – kezdte, s én csak bánatosan ránéztem – Hogy azt hittem meghaltál, s én nem mondhattam el, hogy a levél tartalma nem igaz. Hogy szeretlek. Minden egyes nap, amikor felkeltem te nem voltál ott, és újra, meg újra eszembe jutott, hogy talán az utolsó gondolataid azok voltak rólam, hogy mennyire megbántottalak, és gyűlölsz ezért. Mindemellett pedig az érzés, hogy soha többé nem láthatlak… nem tudom körülírni. – lehajtottam a fejemet. Nagyon is jól tudtam, hogy mit érezhetett, hiszen én is ugyanígy voltam, csak azzal a különbséggel, hogy én nem hittem őt halottnak. Bántott a dolog, hogy mennyit kellett szenvednie miattam, de nem tudtam, mit csináljak. Tényleg nem mondhattam azt, hogy „Te, figyu! Tartsuk meg az esküvőt, és borítsunk fátylat erre a három hónapra! Kit érdekel?” . Ezt nem tehettem meg, egyszerűen nem volt jogom hozzá.

Lassú léptekkel visszaültem Mesut mellé, majd nagyot sóhajtva hátradőltem az ágyon. Kezeimet arcom elé emeltem, és egy pillanatra lehunytam a szememet.

- Most mi legyen? – kérdeztem, mikor már kezdtem megelégelni a csendet. Mesut hirtelen rám nézett, elgondolkodott, aztán meg ő is mellém dőlt. Mindketten a plafont bámultuk, és a fejük fölé ragasztott műanyag csillagokról eszembe jutottak az emlékek, amikor a „Torreses incidens” után Mes idehozott fel vérző orral, majd mikor már a mellkasán feküdtem, mennyire, de mennyire boldog voltam. Valahogy ez olyan távolinak tűnt most.

- Nem tudom. – szólalt meg fél perc után Özil, és felém fordította a fejét, így én is ránéztem – Komolyan. Mindennél jobban szeretlek, ezt tudnod kell, de ez után a három hónap után nem biztos, hogy képes lennék mindent folytatni. Ez alatt az idő alatt persze végig azt vártam, hogy mikor toppansz be, és ugrasz a nyakamba, de most, hogy ott vagy, egyszerűen nem tudom, működne-e újra. – kimondta mindazt, amire gondoltam, és teljesen megértettem. Fájt, de el kellett fogadnom, hiszen három hónap sok idő, s valóban, az én részemről sem biztos, hogy menne a folytatás.

Bólintottam, de nem szólta, továbbra is csak a plafont bámultam. Mit kéne tennem? Menjek vissza Portugáliába? Vagy maradjak? A szívem inkább Spanyolország felé húz, de most, hogy Mesuttal nem akarjuk erőltetni a dolgot… nem is tudom, mit kéne tennem.

- Megértelek. És részemről rendben, még ha fáj is a dolog. – fordultam megint felé, aztán felültem.

- Lianival mi legyen? – tette fel a kérdést Mes, miközben az én példámhoz hasonlóan cselekedett. Megvontam a vállam.

- Amikor akarod, nálad lehet. – ezzel véglegesen el lett döntve, hogy maradok ebben az országban, mert ez a dolog másként nem lenne kivitelezhető.

- Oké. És amúgy Ramona tudja, hogy itt vagy? – újabb kérdés következett, de megráztam a fejemet. Jó, hogy mondta! Rami biztosan meg fog ölni, de majd valahogy túlélem, csak vele is tudatnom kell, hogy élek, ráadásul ő is nagyon hiányzik már.

- Azt hiszem, vissza kéne menni.- álltam fel, és Mesut is felállt, hogy kövessen, de még mielőtt beléphettem volna, visszarántott a csuklómnál fogva. Nem tudtam, mit akar, csak akkor döbbentem rá, mit csinál, mikor már ajkait az enyéimre tapasztotta. Visszacsókoltam, de arcomon egy könnycsepp gördült le. Milyen rég is érezhettem ilyen közel őt?

- Csak… egy búcsúcsók. – magyarázta Mes, miután elhúzódott tőlem. Összeszorítottam a számat, majd kinyitottam az ajtót, és kiléptem rajta. Még letöröltem a könnyeimet arcomról, vettem egy mély levegőt, aztán visszatértem a családom közé, Özil pedig megállt a lépcsőnél. Alig értem le, de Miguel azonnal letámadott, szinte fel sem ocsúdtam még az előbb történtekből.

- Liani tényleg a te lányod? – fogta meg a vállam, én meg csak hatalmasokat pislogtam. Szóval akkor anyuék addig felvilágosították mindenről. Nagyszerű!

- Öhm, igen. – feleltem, mert már nem volt értelme tovább titkolóznom. Úgysem megyek már vissza hozzá, legfeljebb csak a holmijaimért.

- Oh. Pedig én azt hittem… hogy… mindegy. – vett egy mély levegőt, de én már tudtam, hogy mi jön most – Ebben az esetben viszont akkor, nekem ez így nem fog menni. Ha nem a te saját lányod lenne még oké, de így ne haragudj, de nem. – nézett a szemembe. Felhúztam a szemöldököm, és kicsit távolabb álltam tőle a fejemet csóválva.

- Miguel, én nem is akarok tőled semmit. Te csak a barátom vagy, semmi több. – magyaráztam, mire elég értetlen képet vágott.

- Nos, hát akkor, azt hiszem, én megyek. Gondolom a cuccaidért még úgy is jössz. – köszönt el, aztán amilyen gyorsan csak tudott, elment. Kicsit fura volt, de most biztos pofára esett, hogy kivételesen egy csaj nincs oda érte. De nem érdekel.

Ezek után Mesut is lassan elbúcsúzott, és ahogy lehajolt Lianihoz, egy pillanatra felnézett rám, én pedig halványan elmosolyodtam, de legbelül a szívem darabokra tört újra, és azt hiszem, véglegesen.