Dear Diary - 29. fejezet

Hali!
Elérkeztem arra a pontra, amikor azt kell mondanom (engem is meglepett, hogy már itt tartok), hogy ez az utolsó előtti fejezet. Köszönöm mindenkinek, aki eddig olvasta a történetet, természetesen ezutánra is van már egy ötletem, de előtte még kirakok egy szavazást, hogy kiket látnátok szívesen a következő történetben. Úgy gondoltam, hogy az ott felsoroltak kisebb szerepet így is úgy is kapnának, a szavazatok igazából arról döntenének, hogy kik legyenek a főbb szereplők, és mivel a mostani történet focistái is a szívemhez nőttek, ezért rájuk is lehet szavazni.
De előtte még itt a 29. fejezet. Jó olvasást!:))

„Ma megint vizsgálatra kell mennem. Annyira utálom, főleg az orvosokat. Soha nem tudnak semmi normálisat mondani, csak hebegnek valamit erről meg arról, aztán egyszer csak előállnak azzal, hogy mennyi idő van még hátra. Már komolyan várom, hogy mikor hozzák fel ezt nekem. De ha egyszer ez bekövetkezik, akkor nem tudom, el fogom-e mondani Sergionak. Lehet, hogy csak megtartom magamnak, ez egyedül legyen csak az én gondom. Már így is elég nyűg lehetek neki.”

- Nina! Nina, kelj fel! – meleg kéz simított végig az arcomon, én pedig kinyitottam a szememet. Szédültem, a mellkasom szúrt, de valahogy mégsem bírtam felfogni a helyzetet, csak annyit tudtam, hogy Özil karjaiban vagyok.

Pislogtam párat, felültem, és csak akkor néztem szembe Mes riadt tekintetével, s az ajtóban álló bátyámmal.

- Jól vagy? Mi történt? – bombázott a kérdéseivel Mesut, de én csak Sergit néztem, aki megcsóválta a fejét, és összefont karokkal állt.

- Azt hiszem, sok mindenről beszélnetek kell. Addig én hívok egy orvost.

- Ne! – szaladt ki a számon kissé hisztérikusan – Nem kell orvos, jól vagyok.

- Szerintem meg de. Egyáltalán mi történt? Nem szeded a gyógyszeredet? – Sergio arcáról is az őszinte aggodalom tükröződött, de másfelől viszont higgadt volt, és talán kicsit mérges. Mérges, mert azt hitte, nem szedem a gyógyszereket, és mérges, mert Mesutnak semmit nem szóltam az egész betegségről.

- De szedem. – hajtottam le a fejemet, Öz pedig továbbra is engem pásztázott.

- Mi ez az egész? – tette fel azt a kérdést, amire csak a fejemet ráztam, és könnyek gyűltek a szemembe. Képtelen voltam elmondani.

- Én… én.. ne haragudj! – azzal felálltam, és Sergio mellett kirohantam a szobából majdnem fellökve a többieket, akik jöttek fel a lépcsőn, hogy megnézzék, mi a gond. Én viszont nem álltam meg. Átfutottam az úton, be Mesut házába, s a hálóban az ágyra ledőlve sírni kezdtem. Fogalmam sem volt róla, hogy Mes mit reagál erre az egészre, de én nem akartam, hogy megtudja! Egyáltalán! Mert így most nem tudom, mit szól hozzá mit fog tenni. Biztos azt hiszi, hogy nem bízok benne eléggé, és ezért nem mondtam el neki.

Levegő után kapkodva szorítottam a párnát, mikor lépéseket hallottam, így a fal felé fordultam, háttal Mesutnak, aki leült az ágy szélére. Percekig csak néma csendben engem nézett, talán épp azon gondolkozott, hogy elküld a fenébe. Őszintén? Meg is érteném.

- Sergio mindent elmondott. – szólalt meg pár perc után mikor látta, hogy nem fogok megmukkanni.

- Akkor miért nem csomagolsz? – kitartóan bámultam a falat, viszont Mes hangja értetlenül csengett.

- Miért kéne csomagolnom?

- Hogy összerakd a cuccaimat, és elküldj. Mert te nem ezt akarod. Mert a barátnőd csak gyógyszerekkel képes életben maradni, és még így is bármelyik pillanatban összeeshet. – mondtam ki a legnagyobb félelmemet sírós hangon, de  csak csendben nézett rám, míg én makacsul a hátamat mutattam neki, aztán az ágy mozgásából ítélve közelebb jött. Vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam, ugyanis a mellkasom ismét szorítani kezdett, de abban a pillanatban Mesut átkarolt hátulról és magához húzott.

- Soha nem tennék ilyet. – suttogta a hajamba, nekem pedig újból könnyek gyűltek a szemembe ezeket a szavakat hallva – És azt akarom, hogy tudd, bármi is lesz, én mindig melletted leszek, csak kérlek, menjünk be a kórházba! – lassan megfordultam, így most már vele szemben feküdtem az oldalamon, az ő karjai pedig újból szorosan körém fonódtak.

- Ígéred, hogy nem lesz semmi? – néztem mélyen a szemébe.

- Ígérem. – azzal megcsókolt, s én lehunytam a szemeimet, miközben kezeim mellkasán nyugodtak. Ezek után halványan rám mosolygott, és percekig csak néma csendben feküdtem a karjaiban, amikor is vett egy nagy levegőt, így felnéztem rá, hogy mit akar mondani.

- Egyedül csak azt nem értem, hogy miért nem mondtad. – nyeltem egyet, mert már el is felejtettem, hogy ezt még tisztáznunk kéne, de már nem akartam többet halogatni, így szólásra nyitottam a számat.

- Mert utálom ezt az egészet! Soha nem szerettem híresztelni, hogy milyen gyenge vagyok. Mert ez gyengeség, hiszen a szervezetem nem elég erős. Utálom ezt az érzést, utálom azt a tudatot, hogy én valószínűleg nem érhetem meg azt a bizonyos „boldog öregkort”.

- Na jó, most figyelj ide! Nem vagy gyenge! Erős vagy, mert nap mint nap elviseled ezt az egészet, és nem adtad fel, azt meg pláne nem akarom meghallani, hogy nem éred meg az öregkort. Meg fogod! Értve vagyok? – nagyokat pislogva bólintottam – Most pedig bemegyünk a kórházba, mert ez így nem oké. – ismét csak bólintottam, s bár nem akartam elmenni tőle, muszáj volt felülnöm, és összeszednem magam.

- Mehetünk. – jelentettem ki határozottan. Elmosolyodott, és ő is felkelt, majd együtt mentünk le a kocsihoz, ahol Sergio már ott állt. Felnéztem Mesutra, de ő csak sunyin vigyorgott. – Gonosz vagy! Megbeszéltétek, igaz? – dugtam ki a nyelvem, de csak megvonták a vállukat, majd betuszkoltak az autóba.

Sértődötten ültem a hátsóülésen, Özil meg bepattant a kormány mögé, Sergio pedig az anyósülésre. Mint a szülők, akik oltásra viszik a gyereküket, vagy nem is tudom.

- Tudod, nagyon csúnyán rászedtél. – hajoltam be középre, amikor még nem indultunk el. Mes csak felém fordította a fejét, aztán felemelte a kezét, és visszanyomott a helyemre. Pislogtam párat.

- Vagy hagysz vezetni, és bekötöd magad, vagy én kötlek oda. – még mindig nem bírtam megszólalni a stílusát hallva, de engedelmeskedtem, és bekötöttem magam, ám valahogy mégsem tudtam szó nélkül elmenni a hirtelen váltás mellett.

- Most meg mi bajod van? – kérdeztem ártatlanul, és Sergio is kérdőn nézett Mesutra, aki csak megrázta a fejét.

- Semmi. Bocs! – még láttam, ahogy elrakja a mobilját, utána már csak a vezetésre koncentrált.

- És amúgy mióta van ez az egész? Hogy rosszul vagy? – kérdezte a bátyám az út felénél, én meg elgondolkodtam.

- Pár hete kezdődött el. De nem értem, miért, hiszen sosem hagytam ki a gyógyszereket. – Sergi bólintott, majd lassan odaértünk a kórházhoz, s bementünk.

- Mi a gond? – néztem fel Mesutra, amikor Sergio elment a recepcióhoz, mert ő még mindig el volt merülve a gondolataiban.

- Velem ne foglalkozz. Csak a szüleim most írtak, hogy idejönnének meglátogatni, de ez most nem épp a legmegfelelőbb alkalom. Most te vagy itt az első. – magyarázta.

- Van egy jó hírem! Azonnal mehetünk az orvoshoz! – tért vissza Sergi boldogan, így már nem is tudtam semmit sem reagálni, mert már mentünk is a dokihoz.

Odaérve bekopogtunk, és mikor kikiáltottak, hogy szabad, a fiúk is jöttek volna be velem, de én megállítottam őket.

- Nem haragudnátok, ha egyedül mennék be? Már elég nagylány vagyok. – mosolyogtam, ők pedig összenéztek, és ismét rám.

- Oké. Mi itt leszünk. – bólintott a bátyám, s hálásan néztem rájuk, utána pedig bementem.

Több, mint három óráig voltam el, az orvos különböző vizsgálatokat végzett el rajtam, Mesut és Sergio pedig szinte már elfolytak a székükben, mire kiértem. Mind a ketten a telefonjukat birizgálták, Sergio pont akkor ásított egy nagyot.

- Köszönök mindent! Viszlát! – köszöntem el a dokitól, a fiúk pedig felálltak, hogy „Na mi van?”.

- Minden rendben lesz. Fel van írva most egy erősebb gyógyszer, azt kell majd szednem. – néztem le a kezemben lévő receptre, Mes viszont teljesen magán kívül volt.

- Ez nagyszerű! Mondtam, hogy minden rendben lesz! – azzal átölelt.

- Igen, mondtad. – keserű mosollyal arcomon kaptam el az orvos pillantását, aki még mindig az ajtóban állt, s engem vizslatott, de én azonnal máshova néztem, és szorosan öleltem Mesutot. Sergio is csak mosolygott, s ekkor megszólalt a mobilom a kijelzőn Mirjam nevével.

Mirjam

- Most komolyan, gondoltad volna három hónapja, hogy még ebben az évben meg lesz tartva az esküvőd? – nevettem fel, miközben Lara haját csináltam meg. Nem kellett nekünk fodrász, elég voltam én, kiskorunkban is mindig én csináltam meg Nina frizuráját.

- Őszintén szólva abban sem reménykedtem, hogy valaha is megkérdezi. – gondolkozott el Lara, míg Nina csokit tömve magába a fejét csóválta.

- Biztos, jól átgondoltad? Sergio? Nincs más? Most még lemondhatod! – felhúzott szemöldökkel néztem rá, de csak pimaszul megvonta a vállát – Együtt éltem vele több, mint három évig. Nem akarod tudni, mi vár rád.

- Nyugi, tudom, mire vállalkozom. És biztos, hogy ezt akarom. – a második mondatot már teljes komolysággal mondta, s alig észrevehetően végigsimított növekvő pocakján. Én csupán csak mosolyogtam, s egy újabb hajcsatot tűztem a hajába.

A tükörből óvatosan Ninára sandítottam, aki még továbbra is a csokival volt elfoglalva. Nem tehettem róla, a három hónappal ezelőtti dolgok miatt folyamatosan figyeltem rá. Persze előtte is tudtam a dologról, hiszen anyuék annak idején nekem is elmondták, de arról fogalmam sem volt, hogy ennyire súlyos a helyzet. Amikor felhívtam, hogy mit mondott az orvos, éppen Fernando karjaiban voltam, mert önmagamtól nem voltam képes talpon maradni. Elaludni nem tudtam, csak ideges voltam, hogy vajon mi lehet vele. Még soha egyszer sem fordult elő, hogy emiatt összeesett volna, ez alól ugye kivétel a legelső eset, amikor kiderült a betegsége, de azon kívül semmi. Most meg hirtelen ilyen rossz lett a helyzet? Bár azóta nem voltak újabb ahhoz hasonló dolgok, de azért mégiscsak féltettem, hiszen a húgom, és nem akartam elveszíteni.

- Na, kész vagy, a fiúk pedig tökéletesen időzítettek, mert most csörgött Nando, hogy mehetek le segíteni. – csaptam össze a kezemet, és teljesen elégedett voltam a munkámmal, s úgy tűnt, Lara is teljesen odavan érte.

Ezek után én lesiettem a parkolóba, ahol Fernando már várt, Mesut, Sami és Sergio pedig épp pakoltak ki a többi csapattárssal együtt.

- Minden megvan, Tüsi? – kérdeztem mosolyogva, Nando pedig átkarolta a derekam és megcsókolt.

- Tudomásom szerint igen. Nem kell aggódni. És hé, mi ez a becenév?

- Semmi. Csak tetszik a hajad. - vontam meg mosolyogva a vállam.

- Hé, tényleg nem haragudnék meg, ha esetleg segítenétek valamit cipelni, vagy legalább megmondani, hova pakoljam. – közeledett Mesut egy dobozt cipelve, mellette pedig Sami sétálgatott vidáman üres kézzel. Mögöttük Sergio is elindult, csakhogy egyszer csak felkiáltott.

- Uh, elfelejtettem valamit! Add a kocsikulcsot! – szólt oda Özilnek, aki előhalászta a zsebéből a kulcsot, és odaadta neki. Ezek után Sergio visszament a kocsihoz, de én összevont szemöldökkel néztem.

- Mit is csinál?

- Nyilván a kocsiban hagyott valamit, ami még kellhet. – vonta meg a vállát Mes, de én megcsóváltam a fejemet.

- És ahhoz ki kell tolatnia a parkolóból? – Khedira és Mesut azonnal megfordultak, de már csak azt láthatták, ahogyan Sergio elhagyja a terültet, Torres pedig mellettem csak oldalra biccentett fejjel nézett utána.

- Szerintem az öltönyt hagyta otthon. – jelentette ki, én meg már indultam keresni egy falat, amibe beleverhetem a fejemet. Idióta!

„Holnap lesz Sergiék esküvője. De fura ezt kimondani. A bátyámnak esküvője lesz, hihi. Olyan gyorsan felnőnek, pár hónap múlva már nagynéni leszek. Ó te jó ég! Akkor már Leo és Nora mellé ott lesz egy harmadik kisbaba is, akit szintén agyonszeretgethetek! Bocsi, kicsit feldobódtam, tudom. Csak annyira várom már, mi, lányok elkészülünk, a fiúk meghozzák a cuccokat, amik még kellenek, ők is elkészülnek, és délután kezdődhet a ceremónia. Komolyan, már alig várom, igaz, elég sok ember lesz ott, szóval már begyakoroltam a bájmosolyt. Na megyek tovább próbálkozni vele. Pá!” 

Dear Diary - 28. fejezet

„Campeones, campeones, ole ole ole… komolyan unom már ezt a dalt, de a fiúk miatt egyszerűen nem megy ki a fejemből. Komolyan agyon fogom ütni őket, ha nem hagyják abba!”

- Ne már! Késik a gép! – toporzékoltam, miközben nővérem nem is figyelt rám, mert a kicsik igencsak elemükben voltak megint.

- Valahogy ez most nem tud érdekelni, bocs. – lenéztem rá, mivel lent guggolt Leoval, majd körbenézve észrevettem, hogy Nora már épp a szurkolók közt tűnne el, így odasiettem.

- Hé, nem most ismerkedünk! – kaptam el, mielőtt még eltűnhetett volna a lábak erdejében, csakhogy a kisasszony belekapaszkodott valakinek a nadrágjába, így az illető meglepetten fordult hátra.

- Ne haragudj! – álltam fel enyhén lángoló arccal, mikor Nora végre hajlandó volt engedelmeskedni, így most már a nyakláncomat piszkálta.

- Semmi gond… Nora Torres és Sergio Ramos húga? – szaladt fel a szemöldöke, s kék szemei hirtelen még tisztábban csillogtak. Nagyszerű, celebek lettünk!

- Öhm, igen. Üdv! Nina Contreras. – nyújtottam a szabad karomat, ő pedig zavartan fogott velem kezet.

- Mark Gonzales. – mosolygott rám, és csak akkor vettem észre, hogy milyen helyes arca van.

- Egyébként, ahogy elnézem, te jobban ismersz minket, mint mi téged. – nevettem, bár ez egy elég félresikerült, nem túl logikus mondat lett. Hát izé… nem tudok beszélni, na!

- Ja, hát én sem tudok ám sokat rólatok, csak amennyit innen-onnan olvastam. Azért nem vagyok mániákus szurkoló. – vakarta a fejét, én pedig csak bólogattam. Először azt hittem, hogy már ő is egy olyan fanatikus, aki jobban ismeri a kedvenceinek életét, mint azok saját maguk, de most szerencsére kiderült, hogy nem. Hála égnek, nem kell biztonsági őr!

- Ez megnyugtató. – mosolyogtam én is, majd körbenéztem – És utazol is valahova, vagy csak a csapatot várod?

- Áh, nyár végéig innen Madridból nem megyek sehova. Gyakornokoskodok egy cégnél egész nyáron, szóval most csak gondoltam kinézek, mert szabadnapos vagyok. – erre igencsak elcsodálkoztam, hiszen nem tűnt túl idősnek.

- Váó, de jó látni, hogy amíg én ellógom az időt a modellkedéssel, addig mások keményen dolgoznak. De ne haragudj a kérdéséért, hány éves is vagy? Csak mert most összezavartál. – kicsit elpirulva nevettem fel, de tényleg nem tudtam eldönteni, hogy most hány éves is.

- Nyugi, nekem is csak a kávéfőzés lesz szerintem a feladatom, de a te alakoddal viszont nem csodálom, hogy modell vagy. – stírölt végig finoman, majd újból megtalálta a szememet – Egyébként 21 vagyok. – huh, akkor mégsem tévedtem annyit, nem égtem túl nagyot. Plusz még egy bókot is kaptam, hihi.

- Értem. És tervezel meccsnézést is? – érdeklődtem tovább, hiszen Nora egész nyugodtan elvolt a kezemben.

- A-a. Sajnos arra nincs most keretem, talán nyár végére.

- Hát, ha van időd közben is, akkor hívj fel esetleg, és én szerzek neked jegyet. – mosolyogtam rá, majd elővettem egy cetlit, elkértem tőle a filcét, s leírtam a számomat – Tessék. – adtam oda neki.

- Ó köszönöm! Fogalmam sincs, hogy hálálhatnám meg! – csillant fel a szeme, de én csak legyintettem.

- Elég, ha nem kürtölöd el az egész világnak, hogy protekciós vagy. Azért én is szorulnék! – kacsintottam rá, majd hátrapillantva azt láttam, hogy Sergio, Torres és Mesut is minket bámul. – Azt hiszem, mennem kell. Majd hívj! – intettem, aztán leraktam Norát a fölre – Nézd, ott van apa!

- Papa! – kiáltotta boldogan, s már szaladt is oda.

Mesut

Campeones, campeones! – üvöltöttük mindannyian leszállva a gépről, s ugyanilyen jó kedvvel vonultunk be a repülőtér épületébe, ahol már vártak a szurkolók, és akik a legfontosabbak, a családjaink. Mirjamot azonnal kiszúrtam Leoval, szóval mosolyogva léptem hozzájuk, mialatt Ninát kerestem a tekintetemmel, ám mögülünk Sergio kiáltott fel.

- Lara! – azzal már rohant is a lány karjaiba, s én akkor pillantottam meg Ninát, amint épp Norával a kezében egy sráccal dumált.

- Hali! Hát ő meg mit csinál? – kérdeztem összevont szemöldökkel, mert éppen leírt valamit egy papírra, majd odaadta a gyereknek, akinek csak úgy csillogtak a szemei.

- Fogalmam sincs. Szerintem most találkoztak.

- Na, mi a helyzet? – lépett oda Sergio Laraval, s közben Torres is felkapta Leot, majd egy gyors csók kíséretében átkarolta Mirjamot. Mindenki tekintete Ninára szegeződött, aki hirtelen észrevett minket, elbúcsúzott, és elindult felénk.

- Mizu bajnokok? – lépett hozzám vigyorogva, és nyomott egy puszit a számra.

- Ki volt az? – kérdeztem őt méregetve.

- Várjál csak… Mark Gonzales. – nézett fel rám tiszta tekintettel.

- És mit akart?

- Mi van durci-murci? Ne legyél már féltékeny! – ölelt át, de én elhúztam a számat.

- Nem is vagyok az!

- Látjuk! De továbbra is… campeones! – ugrott a nyakamba Sergio, aminek hatására kicsit oldódott a hangulat, így támadt egy jó ötletem.

- Este a Cibeles tér után ünneplés nálunk! Khedirának is szólok majd, csak szerintem most ő elvan Lenával. – Nina furán nézett rám, mire mosolyogva megvontam a vállam és megcsókoltam.

- Bocs az előbbiért! – suttogtam a hajába, de ennek a többiek vetettek véget.

- Nekem tökéletes. – bólogatott Nando, Mirivel egyetemben.

- Zsír! Buli lesz, gyerekek! Campeones, campeones… - naná, hogy Sergio volt a felszólaló, de aztán én is becsatlakoztam a dal éneklésébe, így az egész repülőtér minket hallgathatott.

- Remélem, tudod, hogy itthon nincs túl sok minden. – kiabált Nina a konyhából, én meg csodálkozva mentem be hozzá.

- Miből élünk? – karoltam át hátulról, majd belecsókoltam a nyakába, ő pedig a mellkasomnak dőlt.

- Két zacskó chips, fél csomag ropi, sajtok, narancslé, egy üveg pezsgő. – a pezsgőre kérdőn nézett fel rám, de én csak megvontam a vállamat.

- Voltak terveim. Egyébként meg ez nem kevés szerintem. Bár a sajtok mellől hiányzik a bor.

- Így jártál. És ha Sergio is jön, akkor ne reméld, hogy ez mind elég lesz. – egyetértően bólintottam, ő pedig megfordulva a nyakamba akaszkodott, s megcsókolt. Hirtelen végigfutott rajtam a hideg, és felmordultam, aztán szorosabbra fontam dereka körül a karjaimat. Nina ekkor becsúsztatta kezeit a pólóm alá, miközben belemosolygott a csókba, csakhogy abban a pillanatban csengettek.

- Láttad őket az ablakon át, igaz? – húztam a számat, mert Nina már el is szakadt tőlem, és ment ajtót nyitni.

- Már gonoszkodni sem szabad? – dugta ki a nyelvét, majd igyekezett ártatlan képet vágni.

- Nem. Ilyenben nem.

- Ez van. – nevetett, s ajtót nyitott, Sergio pedig boldogan ugrott a nyakába egy nagy zacskóval, másik kezében pedig egy üveg borral – Még hogy a focisták egészséges életmódot folytatnak! – forgatta a szemeit Nina.

- Nézd már, tudunk mit kezdeni a sajttal! – kiáltottam fel boldogan, miközben Sergio, Lara, Sami és a barátnője beljebb jöttek, majd pár perccel később Nandoék is betoppantak, így teljes volt a csapat.

- Egyébként nem akarom tudni, hogy ti mit csináltatok az előbb. – nézett végig rajtam Mirjam, miközben lerakott egy zacskót ő is a pultra, én pedig szintén végignéztem magamon. Csak akkor vettem észre, hogy a pólóm még mindig fel van csúszva rajtam, és még nem igazítottam meg.

- Izé, ez csak, ahogy átöltöztem. – hebegtem.

- Aha, persze! – érkezett mindenkitől egyszerre a reakció.

Egyébként az volt a szerencse, hogy mindenki hozott valamit inni és enni is, így nem fogytunk ki. Hát, ha csak az otthon lévő dolgokra támaszkodtam volna, akkor valóban nem lett volna elég, csak úgy max fél órára. Vagy még arra se.

- Campeones, campeones! – ez nagyjából egy óra után jött rá mindegyikünkre, de a lányok már nem hallgatták ezt túlzott lelkesedéssel.

- Komolyan mondom, ha még egyszer meghallom ezt a dalt, valaki törött csontokkal fog hazamenni. – csattant fel Mirjam, én meg kérdőn néztem Torresre, aki ugyanilyen meghökkent ábrázattal pillantott barátnője felé.

- Nos, akkor „We are the champions..” – vigyorodott el Sergio, Miritől viszont kapott egy lesújtó pillantást, így Lara ragadta magához a szót.

- Ha egy kicsit csendben tudtok lenni, akkor van egy bejelentenivalóm. – mosolygott izgatottan, mi pedig elhallgattunk – Tehát, örömmel tudatom veletek, hogy Sergioval kisbabánk lesz! – mindannyian tapsolni kezdtünk.

- Akkor ez már biztos? De jó! – Ramos, mint valami kisgyerek, úgy vigyorgott, miközben mindenki gratulált nekik.

- Hm, most jut eszembe, nekem is késik már egy ideje. – gondolkodott el Nina, mire két ember arcáról is lefagyott a mosoly. Az egyik ember az újdonsült kispapa, Sergio volt, aki ezek után gyilkos pillantással fordult felém, a másik pedig én magam voltam. Kicsit hirtelen kijelentés volt ez.

- Özil! – szólt hozzám Sergio elnyújtva a nevemet, de én felemeltem a kezeimet védekezően.

- Én mindig vigyáztam! – mindenki elröhögte magát, de Ramos cseppet sem volt ilyen jó kedvű.

- Sergi, nyugi! Mostanában elég stresszes voltam, szerintem ez áll a háttérben. – vigyorgott Nina, s nem tudhatta, hogy ezzel engem is sikerült lenyugtatnia a bátyja mellett.

Nem sokkal később átmentünk Sergio házába, mert nálunk már mindent kiettünk, Nina pedig azonnal felrohant a szobájába, ami azt hiszem, hamarosan a gyerekszoba lesz, engem meg Ramos hívott félre.

- Akkor ugye tényleg nem azért késik Ninának, ugye? – nézett a szemembe. Kínosan elröhögtem magam, mert valahogy nem tartozott a kedvenc szokásaim közé, hogy ilyenekről beszélgessek.

- Nem hiszem.

- Huh, akkor rendben van. – fújta ki a levegőt, és már indultunk is volna vissza a többiekhez, amikor hirtelen egy csattanást hallottunk, amit egy kisebb huppanás követett. Kettőnk közül nekem esett le előbb, hogy Nina szobájából jött a hang, így azonnal sprinteltem oda.

- Hé, minden oké? – léptem be az ajtón, csakhogy azonnal meg is torpantam, Nina pedig fél kézzel a mellkasát szorítva, fél kézzel a polcnak támaszkodva kétségbeesetten pillantott rám. Aztán egyszer csak összecsuklott.

„Fogalmam sincs, hogy fogom én elmondani Mesutnak azt, hogy némi „kis” probléma van a szívemmel, de azt hiszem, nem titkolhatom ezt örökké, főleg, hogy szinte már vele élek. Csak tényleg nem tudom, miként tálaljam ezt. Eddig rejtegettem, most meg hirtelen előállok ezzel… félek attól, hogy kiakadna, viszont mi lesz, ha véletlenül valami gond adódik, ő meg azt sem tudja mi a helyzet? Azért ezt is el akarom kerülni. Vááh, segíts Napló!”